Néztem az olimpián ezeket a piros-fehér-zöld zászóba burkolózott, nemzeti színekkel kifestett embereket, akik olyan lelkesen énekelték a magyar himnuszt. Nem tudom, hogy akik a Puskás stadionban jártak szerda este, hányan szurkoltak Londonban, mindenesetre, a londoni aranyérmeket megköszönő molinóból arra a következtetésre jutottam, hogy a „csodálatos magyar drukkerek”, akiket minden sportolónak olyan öröm hallani, lehettek kint a barátságos válogatott labdarúgó mérkőzésen is.

És következtek a himnuszok, hallgassuk együtt. Egészen hátborzongató, miután a szurkolók kifütyülték az izraeli himnuszt és mocskos zsidóztak egy nagyot, ugyanazzal a lendülettel énekelték el a magyar himnuszt is.

Magyar gól, mi az első reakció? Mocskos zsidók.

Palesztína, Palesztína, hej, hej.

És íme a tudósítás, amit Izraelben láthattak.

Bámultam a képernyőre és nem tértem magamhoz, ez tényleg Budapesten történik a Puskás-stadionban? Mondjuk a 2009-es A csoportos hoki világbajnokságon kifütyült szlovák himnusz óta különösebb illúzióim nincs a magyar szurkolók intelligenciájával kapcsolatban, de a szerdai barátságos labdarúgó meccsen hallottak mindennek a legalja volt: kifütyülni az izraeli himnuszt, palesztin és iráni zászlókat lobogtatni – Szent István népe, Mária Országa újra öklendezett egyet. Persze, mondhatod, hö, hö, most meglepődtél, Magyarországon megszoktátok már egymás szagát, mindez azonban kívülről kurvára büdös.

Elképesztő személyes drámákat olvastunk az elmúlt hetekben, hónapokban Magyarországról. Egy fiatalember, aki egy parlamenti párt második embere, nem tudja, hogy anyai felmenői ortodox zsidók, miközben az ifjú politikus munkássága alapján látszólag érdeklődik a zsidó problematika iránt. Senki nem szól neki a családban, senki nem figyelmezteti, hogy a nagymama túlélte Auschwitzt, fiam, talán mégsem kéne a náculást erőltetni, nem. Azóta már egy rabbinál is járt. Az élet produkál különleges eseteket, de ez azért túlzás.

Ezért is fontos a Csatáry-ügy, nem véletlen, hogy az ellenérdekeltek minden erejükkel próbálják ellehetetleníteni, lejáratni az estetet. Csatáry példája ugyanis a legnagyobb magyar tabut és önfelmentő napi rutint döntheti le: a magyar zsidókat a németek deportálták, „mi” nem voltunk érte felelősek, egyébként is, nagyapám tetteiért nincs miért és kinek felelni. A társadalom egy része nem tud mit kezdeni az üggyel, túl sok minta nem is létezik a térségben, gyakorlatilag a németeken kívül senki nem nézett szembe közelmúltjával.

Sokan, talán tudatosan félreértik ezt a gesztust, miért lennék én felelős azért, ami hatvan évvel ezelőtt történt az országban. Ez az önfelmentő érvelés azért nem stimmel, mert ha egyszer hiszek az „ezeréves nemzetben”, ha vallom, hogy időtől és tértől függetlenül Mátyás királyra ugyanolyan büszke vagyok, mint Gyurta Danira, akkor bizony nem menthetem fel magam azon az alapon, hogy semmi közöm a zsidók deportálásához, hiszen nem is éltem akkor. De, van közünk, a magyar nacionalizmusnak van köze a népirtáshoz. Csatáry tárgyalása talán az utolsó kézzelfogható eset, amikor a nézzünk szembe a történelemmel elvont fordulata helyett lehetőségünk van konkrétan megvizsgálni mennyiben volt bűnös a magyar nemzet.

Ezért is tragédia, hogy közben a magyar történészek, szövegekbe zárják magukat, szépen elvitatkozgatnak magukban, hiszen milyen szuper érzés magyar történésznek lenni. Falkába tömörülve, egy petíció alatt, a tömeg erejében bízva, látványosan nekimegyünk egy kollégának, aki felhívta a figyelmet a Horthy-rendszer bizonyos elemeinek újraélesztésére és az antiszemita közbeszéd rekonstruálására. A magyar történészek nagy része, figyelmen kívül hagyva a lényegi kérdést, a szerencsétlenül fogalmazó kollegának esett, jelenleg erősen kérdéses, valóban arról fog szólni a vita, amit a provokatív indítás szerzője szeretett volna.

A magyar-izraeli mérkőzés fényében érdekes párhuzam, mi történt Csehországban, ahol nemrég szintén Izrael válogatottját fogadták. A mérkőzés jó apropó volt a kormányközi találkozóra. Az izraeli miniszterelnököt elkísérte Prágába a fél kormány, Benjamin Netanjahu hét (!) miniszterével érkezett a cseh fővárosba. Nagy-Britanniához és Hollandiához hasonlóan Csehország tradicionálisan jó kapcsolatokat ápol a zsidó állammal, rendszeresen fellép az Izrael elleni esetleges bojkottal szemben. A kíváló cseh-izraeli kapcsolatokat nemcsak a két ország történelmi jó kapcsolata, de a csehországi zsidó származású emberek kötődése is indokolja. Egy tavaszi felmérés szerint a szlovákok és a lengyelek után a csehek számára a zsidók a legszimpatikusabbak.

Kívülről nézve egészen hihetetlen, hogy egy országban, amely az Európai Unió tagja, hivatalosan elkötelezett a demokratikus értékek és az emberi szabadságjogok mellett, létezik egy olyan párt, amely teljesen nyíltan visszatér a történelem legsötétebb fejezetéhez, miközben Magyarország kormánya nem lép fel egyértelműen és következetesen az ilyen jelenségek ellen. Mivel a gyalázkodó rigmusokat tisztán lehetett hallani, nem lett volna baj, ha a mérkőzés után, legalább néhány játékos egy rövid nyilatkozatban elítéli az esetet vagy az MLSZ kér bocsánatot az izraeli szurkolóktól.

Akik pedig nem hallották volna az izraeli himnuszt, azoknak megismételjük, Szegedi Csanád biztosan tudja, hogy egy szép református dalt is írtak ugyanerre a dallamra.