Hatalmas vitát és több, mint hatszáz kommentet váltott ki előző posztom, amely a mandineres srácok, a dualista magyarosítást erősen bagatelizáló vitaindító posztjára született. Válasz-posztunk fő állításaira nem érkezett cáfolat, de a történelmi Magyarország szlovák elnevezése, magyar fonetikával írva (Uhorszkó) olyan komment-lavinát indított el, hogy végül be kellett rekesztenem a hozzászólások özönét. Megígértem, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel újabb posztban fejtem ki ezzel, és általában a korszakra vonatkozó népnevekkel kapcsolatos álláspontom, vagyis, hogy miért vált ketté Uhorsko és Maďarsko megnevezés a szlovák nyelvben.

Elsőször is essünk túl a sokak által sérelmezett Uhorszkó (Uhorsko) szó használatán. Előző posztom témája, a korszakból előkerülő források, amelyekkel alátámasztottam érveim, egyszerűen megkívánták az Uhorsko szó használatát mondanivalóm jobb érthetősége miatt. A magyar fonetikus átírással pedig azt érzékeltettem, hogy a magyar kontextusban se hasson a kifejezés teljesen idegenül. Már most szólok, hogy jelen posztom esetében az olyan szövegnél, amelyek 1918 előtti korszakból származnak, szintén az Uhorszkó kifejezést fogom használni. A gyengébb lelkiállapotúak kedvéért zárójelben jelzem magyar, angol és ha kell latin megfelelőjét is. Szóhasználtom indoklása: ezzel mintegy elkerülöm a felesleges félreértéseket, amelyre bőven adódhat lehetőség - példák lejjebb - és megkerülöm e kategóriák pontos definícióját is, bár az esetek nagy többségében egész megbízhatóan azonosíthatjuk a szavakat az idézett szövegekben, de ezt majd olvasóra fogom bízni.

Másrészt, ezzel a módszerrel - szerintem - egy lépéssel közelebb tudok kerülni az olvasók egy részének gondolatvilágához, akiknél csak a magyar/Magyarország kategória létezik, mivel a korszakot uraló magyarországi nacionalista diskurzusokban csak e két kifejezés létezik, még akkor is, ha az Uhor/uhorsky kifejezést kellene szemantikailag használni. Harmadrészt: aki jól ismeri a korszakot tudja, hogy igenis különbséget kell tudni tenni magyar nacionalizmus között: egyrészt az erősen állami nacionalizmus (uhorsky), másrészt egy erősen érzelmi, etno-nacionalista (madarsky) jelenségek között. Roppant fontos, hogy Uhorszkóban az egy politikai nemzet gondolata egyértelműen az állami keretre épült, addig a Trianon utáni Magyarországon, a megváltozott geopolitikai helyzet hatására, a nemzet fogalma, csaknem kizárólag kulturális dimenzióban mozgott. A második világháború után, egészen a XX. század 70-es, 80-as évtizedéig a nemzeti gondolat megint a magyar állami kereteket jelentette, addig a 90-es évektől a nemzet fogalmának meghatározásakor újra a kulturális koncepciók kaptak előnyt.

Másodszor többen hiányolták, hogy a mandineres srácok írására született ellenérveim nem helyeztem kontextusba. Röviden: az uhorszkói-magyar nacionalizmus, az egy politikai nemzet gondolata és koncepciója, amely a vegyes identitású lakosság nyelvi és kulturális homogenizációjában volt érdekelt a XIX. századi Európában nem volt egyedülálló és nem volt rendkívüli jelenség. Hasonló - de sikeresebb - homogenizáló és asszimiláló politikát mutatott be a francia, az angol nacionalista elit, vagy éppen a német nacionalista elit országuk - különösen a lengyelek által lakott területeken - egyesítése idején. A XIX. századi kulturális és nyelvi homogenizáló törekvések egyetemes politikai modell alapján működtek, amelyeket nem csak Európa országaiban követtek a nacionalista elitek Portugáliától Oroszországig, Törökországtól a balkáni államokig, de más kontinenseken is. Tehát ami a Kárpát-medencében történt, nem volt egyedülálló történet és a korszakra tökéletesen jellemző volt. Bármennyire is adja, itt szólok, hogy szakmai szemszögből értelmetlen, felesleges összehasonlítani például XX. századi magyar sérelmekkel a szlovákok vélt vagy valós sérelmeit ebből a korszakból, mert ad 1. történelmietlen, ad 2. nem tartozik a tárgyhoz. Persze, aki mostanában a Jobbikra csápol, az meg fogja itt is tenni.

Uhor és/vagy magyar?

És akkor végre elérkeztünk posztom fő témájához, a sok vitát kiváltó és ezzel együtt sok félreértésre is okot adó nemzet-, és ország-elnevezésekhez. Nemcsak az Index fórumozóknál, de korábbi generációknál is kiütötte a kérdés felvetése a biztosítékot. Bizonyos Franz Löher, német utazó 1874-ben tett magyarországi útja során megdöbbenéssel számolt be "The magyars and other Hungarians" című útikönyvében, hogy vérig sértett magyarokat talált, amikor ő Magyaren elnevezéssel szólította meg. - "Micsoda? Azt hittem, hogy ez a legnagyobb büszkeség ha Magyarennek nevezheted magad? - Nos, igen, egymás közt Magyaren vagyunk, de a többiek számára Ungar" - szájkaratézott vissza magyar.

Az egész probléma gyökere a magyar névadásban rejtőzik és ez a jelenlegi magyar gyakorlat is. A magyar (Hungarian, Uhor) szó két jelentéssel bír. 1. etnikai jelentésű (a magyar ember, Magyaren, Magyars, Madari), és 2. területi jelentésű (a Magyar Királyság lakosai, Hungarian Kingdom, Uhorsko). Az angol, a szlovák, de más európai nyelvek is különbséget tesznek a két, különböző jelentésforma között. A szlovák nyelvben ugyanez az alak az évszázadok óta használt Uhorsko/Uhersko (Magyar Királyság, Hungarian Kingdom), és az uher/uhor (etnikai magyar, Hungarian) kifejezések. A Magyar Királyságban élő szlovákok természetesen ismerték a "magyar" kifejezést is, amit szláv átírásban használtak: Maďar, Maďarorság. Érdekesség, hogy a magyar nyelv is képes lenne a két tartalom kifejezésére mivel az Ungarus, Hungarus, Pannon, Pannonius mind szinonímái a magyar szónak. Megfigyelhető továbbá, hogy az európai nyelvekben aztán alig használták a "magyar" kifejezést. Az angol "Hungarian", a német "Ungar", a francia "hongrois" az "Onogur" szóból - a magyarok egykori szövetségeinek elnevezéséből - származik.

A natio Hungarica

A XIX. század kezdetén a magyar (Uhorsky/Hungarian) nemesség aránya az ország összlakosságát figyelembe véve a legnagyobb, tíz százalék körüli volt a korabeli Európában, ugyanakkor nagy részük nem sokkal, vagy szinte semmivel nem élt jobban, mint a parasztság. Ez a nemesi réteg a korabeli hivatalos latin kifejezés szerint a natio Hungarica azaz a magyar nemzet (Uhorsky národ/Hungarian nation) elnevezést viselte - immár évszázadok óta. Ez a középkori nemzetfogalom nagyban eltér a napjainkban használt nemzetfogalomtól. Egyrészt kizárja az etnikai magyar (és nem magyar) lakosság nagy részét, másodsorban mint egy szűk szuverén politikai közösség jelenik meg, nemesekre és nem nemesekre felosztva a társadalmat. Ugyanakkor a Natio Hungarica tagja nem csak az etnikai magyar, de a nem-magyar származású nemes ember is lehetett. Ez etnikailag kevert réteg számára - évszázadokon át - a latin nyelv volt a lingua franca. A Reformkor (1825-1848) és Széchenyi személye az ország számára a fejlődés korszakát hozta el. Átalakult a magyar nemzeti gondolat is. A francia forradalom után a Magyar Királyságban is egyre inkább érezték a nyelvi különbségeket. Az etnikai magyar közösség, mint domináns politikai közösség éreztetni kezdte fennhatóságát, míg a nem magyar etnikai csoportok egyre inkább kint találták magukat e "magyar" játékszabályokon kívül. A magyar liberálisok elutasították a natio Hungarica és a Hungarus-tudat szűk klubját és atyafiakról, hazafiakról kezdenek beszélni. A nem magyar népek, így a szlovák is, ugyanakkor tovább folytatták, erősítették és támogatták a Hungarus-tudatot, még azután is, hogy az etnikai magyar politikusok lemondtak róla. Azok az etnikai magyarok, akik továbbra is a Hungarus-tudat mentén gondolkodtak hamar Bécs-barátsággal, nemzetellenességgel, hazafiatlansággal lettek megvádolva. Ezek a reakciók a XIX. század első harmadában egyben az évszázadokon át működő, nem etnikai alapon létrejött Hungarus-eszme bukását is jelentették. Beléptünk a modern nacionalizmusok korába.

Patriotizmustól a magyarosításig

Már látom is, hogy az olvasó kommentért kiált, mikor megállapítom, hogy az uhor/uher és a Maďar szavak közötti különbségtétel a szlovák nyelvben a Reformkorban, az egyre erősődő etnikai magyar patriotizmus hatására jelent meg és annak érdekében fejlesztették tovább, hogy minél inkább ellen tudjanak állni a magyarosítási törekvéseknek. Előtte a szlovák írók, költők csak a magyar szó nemzetek feletti jelentését, tehát az uhor/uher verziót használták, mint szláv nyelvű Hungarus avagy - Maxwell alapján - hagy vezessek be még egy új kifejezést: a hungaroszláv. Hasonlóan jött le a horvátok számára is a magyar politikai gondolkodás megváltozása, egy horvát újságíró 1844-es pamfletben így figyelmeztette olvasóit: "Kedves olvasó, kérlek ne felejsd el az ugarskom és a magjari közötti különbséget. Ugarskom alatt mi az egész Királyságot értjük, beleértve az összes népet, akik itt élnek, névszerint: slavanje, (szlávok), magjare, németek, vlachs - a Magjari csak egy része az össz ugarkish lakosságnak, akik az Arpadovieh, ázsiai emberek ősei". Az többi szláv nyelv és a románok is különbséget tesznek a területi és az etnikai értlemben vett magyar szavak között: Maďar-Uhor (szlovák), Madyar-Uhorec (ukrán), Maďar-Ugar (horvát), Maďzar-Oger (szlovén), Maghiar-Ungur (román), stb. Ez a kettősség mondjuk nagy zavarokat okozhat egy mai szlovák olvasó számára, aki mondjuk egy XVIII. századi szövegben Uhert olvas, de mai fejjel etnikai magyarra asszociál, holott, akkor abban a korban lehetett szláv nyelvű Hungarus állampolgárságú ember is. A magyar olvasónak nyelvileg ilyen gondjai nincsenek, hiszen az elmagyarosított tudományos/kulturális kifejezések hatására a Trianon előtti Magyarországon minden magyar volt. Nagy kár, hogy ez így van, talán ennek visszavonása lehetne az első lépés, hogy közeledjünk szomszédainkhoz.

Szláv divat vagy piti dolog?

Felismerték ezt a problémát már a Reformkorban is, de a magyar nacionalisták elutasították a szláv részről érkező, lexikális különbségtételt forszírozó javaslatokat. Leo Thun, cseh nemesember 1843-ban vitába keveredett a témában Pulszky Ferenccel képviselővel. Utóbbi úgy jellemezte a helyzetet, hogy az utóbbi időben nagyon "szláv divat lett" az Ungar és a Magyaren elnevezések megkülönböztetése, amit ő egyszerűen "piti dolognak" tartott. Thun így válaszolt: Én a magyaren kifejezést használom, de ön ezt visszautasítja azzal, hogy az Ungarn kifejezést használjam. Valószínűleg egykor mindkét szó ugyanazt jelentette, de azóta a dolgok megváltoztak, fejlődtek, így manapság már az ember az Ungarn kifejezésen az összes magyarországi állampolgárt érti, tekintet nélkül annak vallására és nyelvére, nos, ha mi a magyarok igényeit fogadjuk el, akkor ezt az egész kérdést eldöntöttük az ő javukra". Persze Pulszky, mint egy igazi Lanister, sem maradt adós a válasszal: "a filológiai vita arról, hogy ungarisht vagy magyarisht mondjak számomra nagyon különös, mert a magyar gondolkodásban nincs erre a megosztásra releváns kifejezés, véleményem szerint a témában nagyobb szükség lenne egy komolyabb vitát lefolytatni a bizánci görögökről." Később, Samuel Hojč, szlovák politikus újabb javaslattal ált elő: Magyarország kifejezés helyett ezentúl a Hunnia szót használják a magyarok és így a többi nemzetet is megnevezhetnék. Kossuth válasza nem késett sokáig: "az országban lehetetlen, hogy száz különböző nyelven beszéljünk...csak egy nyelv lesz és ez Magyarországon a magyar nyelv".

Az egy politikai magyar nemzet születése

De térjünk vissza a Reformkor végéhez. Az etnikai magyar nemesség számára a magyar nyelv és kultúra fontos szimbólummá vált a német nyelvű Béccsel szemben: 1844-ben a magyar nyelv lett a Magyar Királyság (Uhorsko, Hungarian Kingdom) hivatalos nyelve. Az etnikai nem-magyar közösségek ellenálltak: ők csak addig tudtak a genus Hungaricumba tartozni (Hungarian, uhorsky, de ez ugye nem az etnikai magyart jelenti!), amíg a közös nyelv a latin. Ugyanakkor az etnikai magyar nemesség előtt - az 1840-es években - már egy új cél lebegett: létrehozni az egynyelvű nemzetállamot - francia minta alapján. Ez az elképzelés azt is jelentette, hogy a lakosság több, mint felének nyelvet kell majd váltania. A magyarosítás meglehetősen amatőr módszerekkel kezdődött: a nem magyar többségű városok magyar nyelvű utcatáblákat kaptak, a boltokra pedig magyarul is kiírták portékájuk nevét. Ravasz. Az ekkor meginduló magyarosítási folyamat aztán a magyar politika kulcsfontosságú tényezője maradt - egészen a Monarchia összeomlásáig. Létrejött a magyar poltikai nemzet koncepciója (már nem a hungarus kifejezést használják!) amely szerint az ország lakossága magyarnak (nem hungarusnak, Uhornak, stb) tarja magát és magyarul kell, hogy beszéljenek. Az új koncepció üzenete nem volt barátságos a nem-magyar etnikai csoportok felé: a nemzet fogalmába minden országlakót beleszámítottak - tekintet nélkül az illető anyanyelvére és kultúrájára - de ezzel párhuzamosan a kultúrát és a nyelvet egységesen magyarnak nevezték el. A koncepció szerint csak az a nép alkothat nemzetet, akik elfoglalták a földet, ahol élnek, csak ezzel a cselekedettel válhatnak nemzetté. Magyarországon, az egyetlen politikai magyar nemzet mellett azonban több nép is élt. A paraszt maradhatott szláv, de politikai középosztály tagjának magyarul kellett beszélni (érezni, álmodni). A liberális magyar nemesség tárt karokkal üdvözölte a hozzájuk asszimilálódottakat: ilyen volt - többek között - Magyarország nagy nemzeti költője, Petőfi Sándor, aki szlovák felmenőkkel is rendelkezett, valamint a zsidó származású emberek, akiket a térség országai közül Magyarországon láttak legszívesebben.

A kettős Hungaroszláv identitásról

A már említett  különbségtétel (uhor-madar) segíthetett a korabeli szlovákoknak elfogadni Uhorszkót, mint szülőföldet, miközben el tudta utasítani a magyar kultúrát, az erőszakos magyarosítást. Ahogy Milan Hodza mondta 1847-ben:  "Uhor je tak dobre Slovák, jako aj Madar". Lefordítva magyarra viszont értelmetlen: "A magyar éppolyan jó szlovák, mint amilyen jó magyar". Az összes szlovák nemzeti vezető, Hodza, Stúr, elfogadták, hogy mint szlávok, ők "magyarok" (Hungarians, Uhri) azaz hungaroszlávok, de támadták a privilegizált nemzet nacionalizmusát. 1847-ben Hodzáék az összes nem-magyar nyelvű magyaroroszági (Hungary, Uhorsko) lakost szövetségre szólította fel, hogy nem szeretnének elmagyarosodni, de otthon szeretnék magukat szülőföldjükön érezni: "Figyelj magyar! Te vendég vagy itt Európában, szóval ne kiabálj itt úgy, mint egy vad tatár. Beszélj, énekelj, kiabálj ahogy csak szeretnéd a saját nyelveden, de ne kaszabold le azokat, akik nem úgy csinálják, ahogy szeretnéd. Ne várd el, hogy csöndbe maradjunk, ha mi nem úgy kiabálunk, mint te." Szláv nyelvű, de hungarus tudatú (hungaroszláv) műveket alkottak, amelyben elpanaszolták, hogy a magyarosítás az ország kétharmadát némaságra ítéli - hiába, a kossuthi válaszokat már ismerjük. A szlovákokat Kossuth szélsőséges álláspontja válaszút elé állította: hű maradni a saját nyelvhez vagy a magyar politikai lojalitást választása. Sokan ekkor szakítottak végleg a hungarus tudatukkal, mert az országuk nem engedte meg nekik, hogy más nyelvű, de ugyanolyan állampolgárai legyenek ugyanannak a hazának.

Kiegyezés és 1868

A forradalom leverése és a passzív ellenállás korszaka alatt sokan mégis visszatértek hungaroszláv álláspontjukhoz. 1861-ben, a szlovák Memorandum kibocsátásakor - amely dokumentum a szlovák autonóm területet jelölt ki - Stefan Daxner szlovák ügyvéd Szent István itelmeivel érvelt, miszerint az egynyelvű ország gyenge, de a hivatalos magyar politika már az ország egységének és integritásának veszélyeztetését látta az autonómiában. Bécs a forradalom leverése után, végül - elsősorban a katasztrofális külpolitikai fejlemények hatására - a birodalom legsikeresebb lázadóival, a magyarokkal állapodott meg és a különböző, bár koronahű szláv igényeket figyelmen kívül hagyta: 1867-ben megtörtént a Kiegyezés. A magyar politikai nemzet fogalmát 1868-ban a híres nemzetiségi törvényben is jogi formába öntik. A horvát különállás deklarálásán kívül a nemzetiségek csaknem minden követelését figyelmen kívül hagyták: a szlovákok még csak meg sincsenek név szerint említve. A látszólagos, és elvi törvényi egyenlőség ellenére a magyar nyelv speciális szerephez jutott, de a nem magyar közösségek anyanyelvének használatára is tág - egyházi, oktatási, helyi adminsztrációs ügyek - lehetőség jutott.

"Nincs semmiféle szlovák nemzet"

Deák Ferenc visszavonulása után megváltozott a belpolitikai helyzet.1875-ben Tisza Kálmán lett a miniszterelnök és első lépései közé tartozott, hogy eltörölte a szlovákok legfontosabb intézményét, a Matica Slovenskát. Amikor a budapesti parlamentben a szerb képviselők kompenzációt kértek az intézmény megszüntetéséért cserébe a szlovák nemzet számára, Tisza így válaszolt: itt nincs semmiféle szlovák nemzet. 1879-ben a törvényhozás megszavazta a magyar nyelv kötelező tanítását az óvodától át a középiskoláig. Az egyházi iskolákon kívül az állami iskolák az 1880-as évekre kizárólag magyar nyelvűek lettek, de az egyházi hierarchia is teljesen elmagyarosodott. Egy korabeli szlovák fiatal számára nagyjából két választás volt lehetséges: elmagyarosodni és érvényesülni, vagy kivándorolni az országból. A korabeli szlovák politikában is két irány alakult ki: az Új Iskola (Nová skola), amely elfogadja a Kiegyezést, a magyar fennhatóságot és a szlovákok számára autonómiát követel, a másik a Régi Iskola (Stará skola), nevet kapta, amely mögött a Memorandum és az elszakadás hívei álltak. A szlovák történészek az Új Iskola szerepét nagyjából a kollaboráció szóval jellemzik, de a józanabbak is úgy fogalmaznak, hogy politikusaik nem voltak képesek reális alternatívát felállítani a korabeli szlovákságnak. A Régi Iskola nyomán hamarosan egy szlovák politikai párt is alapul: Szlovák Nemzeti Párt.

Az "ezeréves házasság" vége

Tisza tizenöt éves uralma után minőségileg gyengébb miniszterelnökök következtek, akik egyre inkább erőltették a magyarosítást. A csernovai vérengzés a magyar állam totális csődjét mutatta meg: szlovák csendőrök lőttek szlovák tüntetőkre egy templomszentelés alkalmával, amikor a magyarellenes izgatás vádjával, az új csernovai templom felszentelése alól felmentett Andrej Hlinka helyébe egy magyar-barát papot küldött a helyi egyházvezetés. A döntés elleni tiltakozás során következett be a sortűz, amely elsősorban nemzetközi visszhangjával adott komoly csapást a fennálló hatalomnak. A monarchia összeomlásával 1918-ban a szlovák politika is teljesen más kontextusba került. Az 1920-as trianoni döntés értelmében a Magyar Királyság északi részéből egy szláv területet jelöltek ki. A szlovák politikusok többsége ezt az önkényuralom alóli felszabadulásnak érezte és a folytatódó magyarosítás ellenében egy ismeretlen, de közel sem zökkenőmentesebb jövőt választottak: Csehszlovákia. A párizsi békkonferencián már így írták alá a dokumentumokat: Maďarsko (szlovák), Mađarska szerb-horvátul Ugarska helyett és Madžarska szlovénül Ugerska helyett. A szlovák politikai szótár pedig többé nem tett és tesz különbséget etnikai magyar és magyarországi lakos között. Ez a változás is jelezte a változó politikai szándékokat: a modern szlovák nemzet - ellentétben XIX. századi őseivel -  többé nem akarja integrálni kultúráját a magyar államba.