Mindig elképeszt, amikor a szűk, jobbos, neokon szubkultúrából ilyen posztot olvasok, mint ez. Ha ebben a szellemi műhelyben ilyen írások születnek, mi lehet a helyzet máshol? Gúnyolódtok a liberális és baloldali gondolkodókon, műhelyeken, de nézzük meg, mit kínáltok ti. Egy pillanatra minden várakozásom elmúlt, hogy Magyarországon valaha egy polgári-liberális, párt vagy szellemi holdudvar megszülethet. 

Dobray posztjának elolvasása után ugyanis nincs miről beszélni. Nyomasztó az a szellemi változatlanság, és üres beszéd, ami a bloggert és társait jellemzi, Konzervatóriumtól Mandinerig, főleg annak fényében, hogy az eredeti szándéknyilatkozatokból üvölt a változtatás/változás igénye. Úgy látszik, ennyi sikerült, a helyzet az, hogy beszariak vagytok: a neokon szubkultúra képtelen átlépni saját árnyékát. Persze, nincs miért meglepődni, az iskolarendszer adott volt, nem azt kapták a srácok arcukba amit megérdemeltek volna, hanem azt, amire a rendszer képes volt. Ők is úgy jártak, mint az egyszeri roma valahol vidéken, aki bepróbálkozott valami újítással, de a közeg menthetetlenül lehúzta és néhány évtized elteltével neki sem fog már feltűnni, hogy a csirke nem a nappali szobába, hanem az udvarba való. És már ugye, témánál is vagyunk.

Blogunk felkerült egy listára – ez a listaösszeállítás a jobboldalon valamiféle látens agresszió manifesztációja lehet - és ha már megszólítottak, a saját nevünkben válaszolnánk. A tabudöntés a többségi társadalom esetében legitim hőstett, a kisebbség esetében illegitim eretnekség? Most akkor kezdjem el emlegetni a jó öreg kettős mércét?  - teszi fel a demagóg kérdést dobray. A posztíró ott téved nagyot és ezzel egész posztja is félremegy, hogy tendenciózusan párhuzamba állítja táradalomkritikánkat, nacionalizmus-kritikánkat egy roma ember rasszista, általánosító kirohanásaival, dobray azokat az embereket listázza párhuzamba Forgáccsal, akik pont a Forgács által szorgalmazott nacionalista, nemzeti logikát kritizálják, támadják. Ezzel együtt védelmébe veszi a tendenciózus, manipulatív Pesty-féle áldokumentumfilmet is. Csersznye a habon, hogy Dávid Ibolya, a Mandiner főszerkesztője nem érti, mi a gond a dokufilmmel, azért ez kemény.

De összességében ez még csak a kisebbik probléma. A nagyobbik az, hogy ez az unalmas szellemi változatlanság, amit a poszt szerzője, a neokon szubkultúra, vagy akár a szélesebb értelemben vett magyarországi jobboldal kínál, már nagyjából a dualizmus óta létezik Magyarországon. Nem véletlen, hogy a dotohon többször kritizáltuk ezt a 19. századi, etnikai nacionalista politizálást, amelyet a jelenlegi Fidesz-kurzus is folytat. Nemhogy a múlttal nem néztek szembe, de a múltban bekövetkezett sokszor bizony tragikus eseményekből sem tanultak. A posztban ugyanazt a kizárólagosságon alapuló logikai érvelést ismerhetjük fel, amelyet Kossuth Lajostól Tisza Istvánon keresztül, Orbán Viktorig beazonosíthatunk. Ezt pedig kirekesztő politikának - de ha így jobban érted, pátoszosan, a nacionalista szókészletet használva, a nemzeti öncsonkítás politikájának - is nevezhetem. 

Öncsonkítás, első ének: nemzetiségek&Trianon

Kossuth Lajos és a korabeli etnikai magyar politikai elit az akkor még más nyelven beszélő, de magukat magyarnak (ööö: hungarusnak) valló embereket e nacionalista, etnikai alapú politizálással "sikeresen" szorította ki nemcsak egy közös, nyelvi megosztottságon felül létező államalkotó eszméből (vigyázat, meglepő dolgot mondok: lásd még Szent Korona tan), de megalapozta Hungária területének felosztását is. Az már a magyarok pechje, hogy kevésbé előnyösen jöttek ebből ki, de ez nem ok, hanem már csak következmény volt. Természetesen nem állítom, hogy a korabeli országban, a magyar modern nacionalizmussal párhuzamosan kialakuló, más népek modern önrendelkezése nem vezetett volna el egy területi széteséshez, de ennek ellenkezője sem bizonyosság:

el lehet képzelni, ha a korabeli magyar etnikai elit türelmesebb a nem magyar etnikumokkal, létrejöhetett, illetve megmaradhatott volna a Kárpát-medencében egy Nagy-Britannia, Svájc, Belgium féle, különböző ajkú népeket összetartó állameszme. Pedig az esélyt a magyarok megkapták, ahogy Bibó is írta, legalább kétszer. A 48/49-es szabadságharc leverése után kaptatok esélyt a korabeli ország megtartására, noha az olyan gondolatoknak, amelyet a napjainkban már csak szitokszóként használó Jászi Oszkár neve fémjelez, nem igazán érvényesülhettek. A korabeli, Tisza István-féle kurzus - amelyet, minő meglepetés, jelenlegi elitünk is egyik példaképének tart - következetesen és kérlelhetetlenül zárt ki minden gondolatot, amely nem az általuk egységesnek vélt magyarság definícióhoz tartozott. 

Öncsonkítás, második ének: a magyar zsidók&Vészkorszak

A dualizmusban kialakult “zsidó-magyar asszimilációs szerződés” (Karády Viktor) hatása a két világháború között is érezhető volt, de természetesen ennek oka nem a Horthy-rendszer pozitív zsidó politikája, hanem inkább az előző korszak asszimilációs politikának tehetetlenségi nyomatéka volt. Az előző korszak elitje - amely akkor már nagyon anakronisztikusan mozgott a nagypolitikában - megkapta a második esélyt is a két világháború között. De ezt ezt is sikerült elqúrni. Nemzetiségek már nem nagyon maradtak az országban, viszont élt egy nagyszámú, csaknem teljesen a magyar nemzethez asszimilálódott zsidó közösség, amely tevékenyen kivette a részét az előző korszak modernizációjában - és teszem hozzá - magyarosításában is. De ez a zsidó származású közösség az ország első számú ballasztja lett. A magyar zsidókérdésre a korabeli politika diszkriminatív intézkedésekkel felelt, kirekesztette őket a nemzetből – nem a jószomszédi viszony megtartása és az adófizető polgárok emlegetése, hanem pusztán, vélt származásuk miatt, khm -  amely végül népírtáshoz vezetett.

Öncsonkítás, harmadik ének: a magyar cigányok?

A 20. század második felét úgy kezdte el Magyarország, hogy nem voltak már nemzetiségei, és eltűnt fizikailag a nagyszámú zsidó közösség többsége is. A szellemi életben természetesen, hol rejtve - kommunizmus - hol nyíltan - harmadik köztársaság korszaka - az etnikai magyar nacionalisták folytatták harcukat démonjaikkal, illetve kiüresedett nacionalista szimbólumaikért, és egy soha nem létezett ezeréves nemzetért. Láthatjuk, ez a kulturális egymásra feszülés a mai napig tart. Az etnikai nacionalistáknak az európai zsidóság pusztulásával csak a megszokás maradt meg, a konkrét zsidót felváltotta az “absztrakt zsidó” (Danilo Kiš) és felfedezték maguknak a roma kisebbséget is, mint legújabb bűnbak. 

Itt tartunk most. A “fantázia-antiszemitizmus” (Juraj Špitzer) Magyarországon erősödik, az ország második legnépszerűbb pártja lehet egy nyiltan antidemokratikus, rasszista, nacionalista szervezet, akadozik a cigánygyilkosságok gyanúsítottjainak tárgyalása, és az állami tévében “Jobbikos” alapvetésű romákról mutatnak be dokumentumfilmet, azzal a cinikus felvezetéssel, hogy vitassuk meg a témát, amit eddig szőnyeg alá söpörtünk, holott a szándék nem más, mint a rasszista, faji alapú, nacionalista vélemények kimondása, e gondolkodás, “problémamegoldás” totális elfogadtatása, legalizálása a közbeszédben. Döbbenet.

Tavaly a Mandiner már megrázta a pofonfát a szlovák mítoszok álleleplezésével, amikor a magyar etnikai nacionalisták féligazságokat tartalmazó legendáit leporolta, fazonigazította. Ugyanott tartunk. A politikai eszköztárban és a politikai kommentárokban ugyanazok a tendenciózus nacionalista bullshitek pörögnek. Magyarországon Forgács István személye ugyanis nem jelentősebb, mint a korabeli dualista országban a pesti kormány által támogatott nemzetiségi újság, parlamenti képviselő, vagy nyelvész szerepe: az etnikai magyar nacionalisták narratíváját büfögi fel (ti. áldozathibáztatás), szavaival “hűségesküt” tesz a többség felé és válik hiteltelenné saját kisebbségén és a demokratikusan gondolkodó, humanista emberek táborán belül.

Integráció helyett szegregáció?                                                                                    

Amikor az emberekről vagy saját magunkról beszélünk, különböző társadalmi kategóriák, csoportok alapján kategórizálunk, tipizálunk. Ez a társadalmi beazonosítás - azaz megfelelő csoportba sorolás - egy rendkívül átfogó, kognitív, szocio-kultúrális folyamat. Napjainkban, politikai és kulturális szempontok alapján, az emberek besorolásának az egyik legjelentősebb és legelterjedtebb társadalmi kategóriái: "nemzetiség", "etnicitás", "faj". E kategóriák esetében létezik egy nagyon erős megggyőződés, hogy azoknál embereknél, akiket különböző "faj", "nemzet" vagy "etnikum" tagjának tartunk, egy felületes megfigyelés után, egy mélyen beágyazott, "kvalitás" különbözteti meg a másiktól, és formálják őket azzá, amik. Konkrétan: a faji kategóriák esetében a fehérek (és ehhez nem kell feltétlenül rasszistának lenni), a romákat, a feketéket, az ázsiaiakat eltérő bőrük színe alapján különböztetik meg maguktól.

Más szóval azt feltételezik (hiszik), hogy a romák belsőleg mások, mert nem olyanok mint "mi". Elképzelések arról, hogy miben rejlik ez a "született másság", minden helyzetben más és változatos, de Közép-Európában "a cigányok" összeférhetetlenségről, civilizálatlanságról, intellektuális alsóbbrendűségükről, bűnöző hajlamukról szóló sztereotípiák nyilvánvalóan jelen vannak - és a bőrszínük csak indikátora ennek a másságnak. Más a helyzet a "nemzeti" kategóriák esetében, ahol a beazonosításhoz már nem szükséges a bőrszín. Elég ha valaki megtudja a másikról, hogy "zsidó", "magyar" vagy "szlovák" és máris aktivizálja magában a belénevelt elképzeléseket, hogy ki és milyen ez az ember, mire képes, mit lehet tőle elvárni.

A modern magyar nemzettudat egész története nem más, mint a különböző “nemzetiségek”, “etnikumok”, “fajok” kirekesztések története. Nem veszitek észre, hogy az a kiszorító hozzáállás, amit romakérdésben láthatunk, a magyar történelem során hatalmas károkat, veszteségeket okozott? Nem látjátok, hogy állandó kiszorító, nacionalista alapú gondolkodás miatt lett szegényebb már nem egyszer a magyar haza és az ebből fakadó kudarc, frusztráció által kiváltott düh, nem önvizsgálatra, hanem csak újabb bűnbakkeresésre ösztönzött? Milyen alapon sírjátok tele a világot a szlovák nacionalizmus miatt, amikor az elmúlt 150 évetek másról sem szólt, csak arról, hogy bemutattátok: a magyar kormányok képtelenek az ország kisebbségeivel bánni? Milyen alapon listáztok embereket, akik ennek a gondolkodásnak a tarthatatlanságára hívják fel a figyelmet?

Pestyvel az a baj, hogy áldokumentum-filmjével bemutatta: egy Fidesz-közeli megmondóember  a Jobbikhoz hasonlóan gondolkozik roma ügyben (Az áldokumentumfilm főszerkesztője: Papp Dániel, a Jobbik médiakabinetjének volt vezetője). Dobray csak simán vicces, ahogy cinikus módon légboxol démonjaival. Forgáccsal az a baj, hogy ugyanolyan nacionalista logika mentén szólalt meg a témában, ahogy a magyar társadalom többsége közelít a roma-kérdéshez. Nem meglepő módon, ezért is váltott szimpátiát ki a hasonló alapon gondolkodó embereknél.

Forgács új, alternatív identitásformája azt az asszimilációs modellt támadja, amely alapján egykor integrálta a magyar haza a magyar zsidókat, vagy korábban a nemzetiségeknek adott a magyarokkal azonos, közös haza-tudatot. Ma még Magyarországon a romák döntő többsége magyar tudatú. Miért akarjátok őket szegregálni, kiszorítani? Ez lenne az a híres, befogadó magyar nemzeti hagyomány, amire nagyon büszkék vagytok, de a gyakorlatban mindig az ellenkezője történt? Dobray, érted már? Forgács István a Hírszerzőn megjelent posztjában szegregál, cigány népet, nemzetet akar kovácsolni. Nem mondhatjátok, hogy nem szóltam időben.