Európa egyik legfigyelemreméltóbb teljesítménye a rasszizmus és az antiszemitizmus elleni küzdelemben következett be: amikor amatőr és hivatásos gyűlölködők e jelenségről beszélnek, szinte kivétel nélkül, múlt időben mondják: a németek elkövették a holokausztot. Európa a II. világháború óta sokat változott. Németország szembenézett történelmével. Ezért is elképesztő jelenség, hogy Magyarországon Szálasi-, és Horthy, Szlovákiában Durcansky-, Tiso-, és Esterházy szobrokat avathatnak, a budapesti Országgyűlésben Horthy-évről beszélnek. Ki gondolta volna, hogy 2012 tavaszán szájbarágni kell újra, amire 1941-ben, az egyébként antiszemita Teleki Pál is rájött és szájába vette a stukkerját? Mi ez a szürrealizmus a Duna partján? Ezúttal kicsit hosszabb leszek, de muszáj tisztába tenni a dolgokat.
A Horthy-korszak területi revíziói és a Tiso-féle Szlovák Állam megalalkulása a hitleri Németország utasítására és kezdeményezésére és kegyéből jött létre. Mindkét országban a múlt, idealizált, neoromantikus történelemszemlélettel találkozhattunk, amely egyetlen céllal rendelkezett: az "országgyarapítás" (Magyarország) és "országalapítás" (Szlovákia) valós körülményeiről terelte el a figyelmet úgy, hogy bemutatta: itt valamiféle "ezeréves nemzet", illetve másrészt egy "ezeréves törekvés" létezik. Ezt a kitalált valóságot, szlovák részről, hungarofób és csehofób, magyar részről, szlavofób és antiszemita érvkészlettel lehetett elsősorban megteremteni.
A demokratikus rendszerváltás után, mindkét országban, ezek a két világháború között kitalált, vagy újragyártott "nemzeti" mítoszok újraéledtek és a társadalom egyes rétegeiben a mai napig kifejtik hatásukat. Magyarországon valósággal reneszánszát éli az etnikai alapú nacionalizmus, amelyet újra hivatalos kurzuspolitikává a második Orbán kormány vezetett be, amelyhez az ellenzéki szélsőjobbos, antiszemita és rasszista Jobbik segédkezik. A Fidesz-közeli médiumok nagy részétől a klasszikus szélsőjobboldalon át egészen a náci szellemiségű csoportosulásokig közbeszédben egy általános Horthy-mosdatás, és tevékenységének relativizálása indult meg, a parlamentben a volt kormányzó rehabilitációjáról (sic!) beszélnek. WTF?
Jelen posztban Horthy Miklós magyar kormányzó személyét érintő, főbb és vitatott ellentmondásos pontokat vizsgálom meg Jozef Tiso, a Szlovák Állam elnökének munkásságával való összevetés során. Az összehasonlítás alapja, hogy kortársak voltak, sorsuk végzetesen összefonódott nemcsak Adolf Hitler birodalmi kancellár politikai karrierjével, de a világháború alatt Magyarország és Szlovákia állandó rivalizálása és egymásra licitálása, túlteljesítése - ki a jobb szövetséges? - óhatatlanul is a két személy összehasonlítására sarkall. Az összehasonlítás egyben segíthet, hogy láthatjuk: a nacionalizmus, a kirekesztés és az antiszemitizmus működése hasonló logikán alapul Szlovákiában és Magyarországon is, szlovák és magyar oldalon ugyanolyan mítoszokkal, legendákkal, szelektív memóriával próbálják a két bukott politikust nemcsak felmenteni, de glorifikálni.
Mindketten több nyelven beszéltek, a volt ellentengernagy és a gyakorló katolikus pap az összeomlott monarchia díszlete alól mászott elő. Politikájuk közös jellemzőinek gyökere erre a korszakra nyúlik vissza. Röviden, ezek: kirekesztő nemzettudat. A kisebbik rossz politikájának alibizmusa. Egyféle, kizárólagos hivatalos ideológia, ami az élet minden területén megnyilvánult. Antiszemitizmus: a Zsidó Kódex és a zsidótörvények aláírása. Taktikai okokból mindig engedtek saját radikálisaiknak. Mindkét rendszer tekintélyuralmi (autoriter), látszatdemokrácia volt: egyiküket sem lehetett leváltani, a kinevezett kormányok az ő hívei voltak és gyakran Berlin parancsára cserélgették tagjaikat. Revizionista, területvisszaszerző politika. Nézzük most részletesebben.
Gazdasági csoda?
Nacionalista mítosz: Horthy, a nemzet vezetője, aki stabilizálta az ország gazdaságát, aki területeket szerzett vissza. Európai mércével is fejlett gazdaság, gyarapodó ország?
Tények: A háborús konjunktúra miatt Szlovákia és Magyarország relatív gazdasági fejlődésen ment át a vizsgált korszakban, de a tényen nem változtatott: Magyarország egy elmaradott mezőgazdasági ország maradt, amely jellemzően átmeneti területet képviselt a Balkán országai és a fejlettebb cseh-, és morva régiók között, éppúgy, mint a Monarchia idején. Az ország felét a parasztság tette ki.
Szlovákia gyakorlatilag a III. birodalom éléskamrájaként működött, a német katonák "Szalámiának" hívták, a szlovák koronát a német márkához igazították. Mindkét országban gyakorlatilag nulla volt a mobilitás a különböző társadalmi rétegek között, amelyek kasztszerűen léteztek.
Külpolitikai téren Magyarország legfőbb célja, a trianoni békeszerződés revíziója volt, amely érdekében a harmincas évektől hatékonyabban lehetett fellépni, végül négy lépcsőben, a náci Németország és a fasiszta Olaszország támogatásával - ideiglenes jelleggel, visszaszerzett területeket, de a párizsi béke során újabb településeket csatoltak el az országtól.
Kirekesztő nemzettudat
Nacionalista mítosz: Magyarországon 1944 októberéig béke volt, a környező országokból érkező menekültek, a Duna mentén, a béke szigetére érkeztek.
Tények: Ez így erőteljes idealizálás és leegyszerűsítés, féligazságot tartalmazó kijelentés. Magyarországra elsősorban 1938-42 között érkeztek zsidó származású menekültek, elsősorban Lengyelországból, Szlovákiából, Romániából, Ukrajnából. Eddig az időszakig csak relatív jobb helyre érkeztek ezek az emberek: értsd, nem marhavagonokba rakták, "csak" állampolgári jogaikban korlátozták, megjelölték őket és hamis papírokkal létezhettek, bujkálhattak, de hasonlóan a magyar zsidókhoz, polgári életüket nem élhették. A menekültek többsége egyrészt tájékoztatta a népirtásról a magyar zsidókat, másrészt, többségében Törökország és Palesztina felé próbálták folytatni útjukat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a harci helyzet miatt a menekülések útvonala többször változott, például 1942 októbere után sokan Magyarországról indultak meg a már biztonságosabbnak hitt Szlovákia felé. Ha a menekülteket elfogták, sokszor azonnal kitoloncolták, vagy agyonlőtték őket.
Bőven ismer a történettudomány olyan eseteket, amikor a menekültekkel a két állam koloncként bánt. Például az első bécsi döntés idején, a megváltozott határok területén "senki földjén" összegyűjtött zsidókat Szlovákia kitoloncolta Magyarországra. Néhány nap múlva a magyar csendőrség ezeket a szerencsétleneket visszautasította Szlovákiába, ahonnan újabb néhány nap múlva, vonattal Ausztriába deportálták őket.
Tiso és Horthy is egy nemzethez való tartozást nem egyéni döntés alapján képzelt el, hanem száramzási alapon. Aki “idegen” volt, vagy nem “magyarul” és “szlovákul” gondolkodott bizonyos kérdésekben, az nem lehetett a nemzet tagja. Ez kirekesztő gondolkodás, ráadásul nagyon hasonlított a náci logikához, amely alapján a zsidókat először kirekesztették a szlovák és a magyar “nemzetből”, majd a haláltáborokba küldték őket.
A kisebbik rossz politikája
Nacionalista mítosz: egyik vezető sem tudott az adott helyeztben ellenállni Berlinnek, öngyilkosság lett volna szembemenni a nácik politikájával, de így okosan mindig elkerülve a nagyobb katasztrófákat a kisebbik rosszat választották. Nem lehetett másképp politizálni abban a korban. Ez az ún. “kisebbik rossz politikája”.
Tények: Valójában a náci Németország diplomáciája nagyon ügyesen kihasználta Szlovákiában és Magyarországon is a “mérsékeltebbek” és a “radikálisok” közti rivalizálást, illetve a Berlinből gyakorolt nyomást.
Példa: Horthy a kétkörös klessheimi tárgyalásain engedett Hitler nyomásának és a kisebbik rosszat választva kinevezte a németbarát kormányt és beleegyezett a magyar zsidók deportációjába.
Tiso berlini tárgyalásain engedtt Hitler nyomásának és kikiáltotta a Szlovák Államot, Ribbentrop jó időben közben említést tett a magyar katonaság összevonásáról a szlovák-magyar határ mentén.
A rendszer “mérsékeltjei” az urakat tekintették “kisebb rossz” politikusnak, akik majd egy adandó pillanatban szakítanak a nácikkal és átállnak a szövetségesekhez.
A kisebbik rossz politikájának érve mindig önáltatás. A történelmi tények alapján megállapíthatjuk, hogy nem elfogadható az a nézet, miszerint Tiso vagy Horthy a magyarországi és a szlovákiai nácizmus terjedésének kérlelhetetlen ellenfele volt. Mindketten a nácik megbízható kollaboránsai voltak, ezért nem állják meg helyüket azok a nézetek sem, amelyek az ezért viselt felelősséget relativizálják.
Felelősség a háborúba való belépésért
Nacionalista mítosz: A háború elkerülhetetlen volt, próbáltál volna mást csinálni.
Tények: Vitathatatlan viszont Horthy szerepe a Szovjetunió elleni hadüzenetben: a németek nem kérték, hogy Magyarország kapcsolódjon be a szovjetek elleni háborúba az oldalukon, a szovjet külügyminiszter pedig megüzente, hogy ha Magyarország semleges marad, a Szovjetunió a háború után figyelembe veheti Magyarország területi igényeit. Mindennek ellenére Horthy beugrasztotta hazánkat a második világháborúba - okkal feltételezhetjük, hogy a szlovákokkal és a románokkal, Hitler előtt folytatott kilátástalan rivalizálás okán - aminek következményei ismertek.
Államférfiak és a nemzeti-keresztény értékrend
Nacionalista mítosz: a kommunizmus és a bolsevizmus ellen kellett harcolni, amely minden nemzeti és keresztény gondolatot tűzzel vassal kiírt.
"A mi nacionalizmusunk erkölcsi erő, amely a szlovák törzshöz köt bennünket, s a hagyományhoz, amelyet atyáink ápoltak. A mi nacionalizmusunk nem biológiai ösztön, hanem erkölcsi jelleg; nem gyűlölet valaki iránt, hanem a sajátunk iránti forró szeretet. Ez a sajátunk a mi keresztény hitvallásunk, a mi szlovák nemzeti öntudatunk, a nyelvünk, a nemzeti tisztaságunk, a mi Szlovákiánk.” Ha Tiso beszédéből a "szlovák" szót kicseréljük a"magyarra", ugyanez a beszéd Magyarországon Horthy szájából is elhangozhatott volna.
Az elmélet egyébként akár tetszetősnek is tűnhetett, de a szlovák és magyar katonák elküldése a Szovjetunió elleni háborúba, a zsidó lakosság túlnyomó részének a deportálása, az 1944-ben és 1945-ben elkövetett tömeggyilkosságok arról tanúskodnak, hogy a keresztény nacionalizmus nem bizonyult olyan erkölcsi erőnek, amely megakadályozhatta volna a gyűlölet jegyében elkövetett bűntetteket. Magyarországon az "ezeréves" nemzet értékrendje szintén csődött mondott.Történelmi tény, hogy a neológ vallású, a magyar társadalom hasznos tagjaként élő embereket 1920-tól, az a magyar állam kezdi "zsidóként" újra definiálni, amelyhez szinte teljesen asszimilálódtak a monarchia idején - a kárpátaljai ortodox többséget leszámítva.
Juraj Spitzer szlovák zsidó fantasztikus könyve ugrik be azonnal: Nem akartam zsidó lenni (Nechcel som byť žid) címmel. A szlovák és a magyar zsidók 99 százaléka integrálódott a többségi társadalomhoz, a többségük asszimilálódott. Spitzer azt bemutatja könyvében, hogyan kezdte el őket kizárni, kiszorítani a szlovák állam és, hogy ebből a "zsidóknak" mondott embereknek milyen "hülye" és "rossz érzéseik" támadtak.
Ez egyben a magyar történelem legnagyobb tragédiája is, hogy egy mindkét fél számára prosperáló ún. társadalmi szerződést (az államalkotó magyarok és a bevándorló zsidóság) és bővülő nemzettudatot sikerült tönkretenni és magyar állampolgárokat egymással szemben fordítani, pusztán emberi irigység és a katolikus tradíció által megteremtett népi antiszemita hagyomány alapján. A töketlen magyar politikai elitnek a monarchiában nem sikerült integrálni okosan a nemzetiségeket (Trianon) és a még töketlenebb, gyilkos Horthy-rendszer az egyetlen sikeres intergációs történetet is tönkrevágta.
Zsidó származású emberek túlsúlya a szlovák és magyar társadalomban
Nacionalista mítosz: Horthy jól odavágott a zsidóknak, amit a vörösterror idején műveltek. A zsidók elfoglalták a munkahelyeket a nem zsidók elől.
Tények: Az 1918 előtti országban (Hungária/Uhorsko) a társadalmilag, kulturálisan, gazdaságilag mobilis zsidóság társadalmi emancipációja, polgárosodása előrehaladt és bizonyos gazdasági szektorokban jóval megelőzte a többségi - magyar és szlovák - lakosság polgárosodását. Ennek egyik döntő oka az volt, hogy a zsidó származású emberek nem a korszak tradicionális szakmáiban váltak sikeressé, hanem azokban, melyeket a többségi társadalom meghagyott számára (pl: ékszerész, gazdasági tisztviselő) vagy amely új lehetőségként (pl: fényképész, fodrász) jelentkezett.
Trianon után, Szlovákiában és Magyarországon is, a gazdasági szférában és a szellemi életben az összlakosságon belüli számarányukat lényegesen meghaladó mértékben voltak jelen zsidó származású tulajdonosok, értelmiségiek, szakemberek, s ez a tény az antiszemitizmus érvrendszerének egyik kiindulópontjává vált. Szlovákiában "a zsidók" elsősorban "a magyarok" voltak, míg Magyarországon "a kommunisták". A politika részéről egy fő cél volt: a létező ellenszenv gyűlöletté való fokozása. Ezt a kirekesztő politikát Horthy "apánk" 1920-ban meg is kezde a numerus claususszal.
Nem véletlen az sem, hogy 1990 után, demokratikus viszonyok között, az újraéledő magyar nacionalizmus legegysejtűbb, legkönnyebben dekódolható üzenete "a zsidó kommunista" (pl: Gyurcsány Ferenc az idegen, cionista érdekek képviselője) míg ugyanennek a nacionalizmusnak szlovák változata "a zsidó magyar" (pl: Soros György, az idegen, magyar érdekek amerikai előretolt bástyája) üzenetnek felel meg. Közben nevessünk - keserűen - egy jóízűt: micsoda paradoxon, hogy a Szlovákiában "magyar érdekek" képviselőjének ábrázolt Sorost Magyarországon a "magyar érdekek elárulójaként" tartják számon.
Horthy és Tiso antiszemita politikája, "zsidótörvénykezések"
Nacionalista mítosz: Horthy nem is volt antiszemita, mondják, mivel rengeteg zsidó barátja és támogatója volt száműzetése idején is. Egy kedvelt náci hazugságot idézzek: ha Horthy nem mentette volna a zsidókat, akkor te most nem tiltakoznál ellene. Tiso hívei pedig azt szokták kiemelni, hogy a Szlovák Állam vezetője katolikus pap, aki a keresztény eszmék alapján ítélte meg az embereket.
Tények: Horthy és Tiso antiszemitizmusa ugyanabból a hagyományból, az 1918 előtti Hungária (vagy Uhorsko) hagyományos nacionalista, szociális és vallási előítéletekből fakadt, amely szorosan összefügött a korabeli monarchia zsidóságának társadalmi emancipációjával.
Mindketten antiszemiták voltak, erről számtalan idézet tanúskodik.
Tiso 1938-ban így beszél: „a keresztény rezsimtő senkinek sem kell félnie, mert irgalmas lesz, és nem fog idegen teóriákat és mintákat majmolni”. Ezután parancsot ad – tíz nappal később – hogy a szlovák állampolgársággal nem rendelkező zsidókat toloncolják ki a bécsi döntés után keletkezett új szlovák-magyar határ mögé. Horthy 1919-ben “söpredék zsidóságról” beszél, egy 1940-ben Teleki Pálnak címzett levelében pedig a pályájára visszapillantva azt írta: „…én egész életemben antiszemita voltam… Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust…”.
Horthy és Tiso politikai szerepük legkínosabb epizódja a két országban élő zsidósággal szembeni fellépés. Horthy és Tiso is olyan államokat vezettek, amelyek az első pillanattól kezdve tervszerű antiszemita politikát folytattak. A két rezsim zsidó polgárait fokozatosan kiszorította a szlovák és a magyar “nemzetből”, megfosztották gzadasági, szociális, politikai, állampolgári és végül alapvető emberi jogaiktól.
Mondjuk ki: Horthy Miklós és Jozef Tiso sem politikusként, sem emberként nem felmenthető a két országban elkövetett zsidók elleni politikáért, és a holocaustért. Egyértelmű e két államférfi jogi és politikai felelőssége: a kormányzó és a kormányfő (később elnök) aláírta az összes zsidóellenes kormányrendeletet, amelyek egyértelműen diszkriminatívak és antidemokratikusak voltak. Egyértelmű a két politikus erkölcsi felelőssége is: mindketten jóváhagyták és beleegyeztek a szlovákiai és magyarországi zsidók deportálásába is.
A deportálások – tudtak-e róla?
Nacionalista mítosz: nem tudták ezek a naív emberek, hogy a deportáltakat legyilkolják vagy csupán csak azt hitték, hogy csak munkára viszik őket.
Tények: A fenti mondat is egy ordas hazugság. Tiso 1941 második felétől szlovákiai rabbiktól, nemzetközi diplomatáktól, a Vatikántól kapott olyan híreket, hogy a nácik keleten halomra ölik a zsidókat. Nevetséges hazugság is egyben, mert a vagonokba karonülő csecsemőktől a nagymamákig, magatehetetlenekig mindenkit betereltek Magyarországon és Szlovákiában is.
A Vatikán, a Pozsonyban tartózkodó diplomáciai képviselők és a hozzá kérelemmel forduló szlovákiai rabbik természetesen folyamatosan tájékoztatták budapesti hittársaikat is, akik közül elsősorban a cionisták adtak hitelt az információknak. A magyar zsidóság – élén neológ vezetőikkel (pl: Stern Samu) – olyan mértékben asszimilálódótt a magyar nemzethez, hogy nem adtak hitelt a vészjósló híreknek, nem hitték el: a magyar állam kiveti őket hazájukból.
Horthy írta 1943 májusában, első klessheimi találkozójuk után így írt Hitlernek: ”Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan a többi országban is kívánatosnak látszik.” Vagy Baky László államtitkár népbírósági vallomása szerint Horthy a következőket mondta neki: „Ma a legjobb magyarokra van szükségem…Utálom a kommunista és galíciai zsidókat, ki velük az országból, ki, ki! De te is belátod, hogy itt is vannak ugyanolyan jó magyarok a zsidók között, mint te, meg én. Például itt van a kis Chorin és Vida, hát ezek csak jó magyarok? Az ilyeneket nem engedhetem. A többit, azt csak vigyék!”
Horthy nemcsak tudott a deportálásokról, de semmiképp nem akarta leállítani.
Tartós és szívós legenda ez, amely alapján a kormányzó egy kisgyerek vagy egy szenilis vénember szintjén állhatna. Horthy természetesen tudott a deportálásokról, a zsidókérdés megoldását, nemzetközi csatornákon keresztül folyamatosan követte. Tudott az első magyarországi, 1941-es első magyarországi (elő)deportálásokról is, amely során a magyar szervek 16-18 ezer hontalannak minősített zsidót Kamenyec-Podolszkijba toloncoltak, ahol a németek kivégezték őket.
Horthy tudott az 1944 tavaszi deportálásokról is, mivel ő egyezett bele Hitler kérésébe, miszerint a magyar zsidó kérdést gyorsan és radikálisan meg kell oldani. Hatalmáról nem mondott le, passzívan figyelte 437 ezer magyar zsidó halálba hurcolását. A deportálásokat először és erélytelenül, július 6-án állította le, majd augusztus végén újra, tehát megtehette volna hamarabb is. Volt hatalma a döntéshez, amelynek oka az USA-ból érkező befenyítetés és felelősségre vonást ígérte volt, azaz, hogy kötelet kaphat a nyakába, ha folytatódnak a deportálások.
Ne feledkezzünk meg a magyar lakosság többségéről sem, akik passzívan és aktívan részt vettek a zsidók deportálásában. És: azok hátrahagyott vagyonának széthordásában. Szlovákiában ezek az emberek az arizátorok voltak. Ugyancsak fontos adalék, hogy a tervekre, a deportálások irányítására vonatkozó iratok kizárólag német nyelvűek, míg a végrehajtás, az utasítások nyelve kizárólag magyar: a vidéki zsidóság deportálását magyar intézmények és magyar emberek hajtották végre.
Zsidókat mentettek?
Nacionalista mítosz: a két politikus nemhogy nem tudott a zsidók deportálásáról, részt sem vett benne, de egyenesen mentették őket. Horthy hívei a kormányzót a “budapesti zsidóság megmentőjének” állítja be, hasonlóan Tiso híveihez, akik nagyszámú mentesítőlevél kiadatásával érvelnek az egykori szlovák államférfi hősies metnőakcióiával kapcsolatban.
Tények: Forráskutatások alapján Szlovákiában megállapították, hogy az elnöki jogkörben kiadott, ún. mentesítő levelek száma nagyjából ezer emberre vonatkozott, akik munkaügyileg nélkülözhetetlenek és kikeresztelkedettek voltak. Ezzel párhuzamosan Tiso kérelmek ezreit utasította el, erről nem szólnak a legendák, miért.
Vannak, akik a féligazságnak minősíthető német megszállással magyarázzák a deportálásokat. A megszállás ténye azonban a legkevésbé sem menti fel Horthy történelmi felelősségét a deportálások lebonyolításában, mivel a német megszállás után felhatalmazta a kormányt, hogy rendeletekkel kormányozzon. A Sztójay-kormány azért hozott rendeleteket a zsidók ügyében, mert azokat - a törvényekkel ellentétben - Horthynak nem kellett ellenjegyezni. Ezt a Pontius Pilátus-féle magatartást Sztójay így foglalta össze: "A kormányzó úr őfőméltósága az összes zsidórendeletekre szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni". Lefordítva: Horthy engedte a magyar zsidók elszállítását, majd mosta kezeit.
A budapesti zsidóság állítólagos megmentésének legendájáról is itt kell szót ejtenünk. Horthy július 7-én állítatta le először a deportálásokat, de olyan "hatékonyan", hogy az azt megelőző tíz napban elszállították a kispesti, újpesti, csepeli és a pesterzsébeti zsidóságot (70 ezer ember), majd augusztus elején már a deportálások folytatásáról beszéltek Eichmannak a magyar illetékesek. 1944 nyarán az erősen megváltozott nemzetközi helyzet (roman kiugrás, Anonescu bukása), összeomlott a déli front és a szovjet csapatok előtt megnyílt az út Magyarország felé. Himmler adott utasítást Eichmannak a deportálások felfüggesztésére – korábban, mint, hogy Horthy megerősítette volna a deportálásokra vonatkozó új, megváltozott nézeteit.
Egyetlen, de kínzó kérdés marad bennünk: ki ellen védelmezte Tiso és Horthy a zsidókat, milyen állam fellépése ellen, és ki állt annak élén?
Háborús bűnösök, kivégzés, száműzetés
Nacionalista legenda: a kormányzót nem ítélték halálra Nürnbergben, portugáliai száműzetését, sok zsidó ember támogatta, sőt, kenderesi újratemetésén a “hálás zsidóság” helyezett el koszorút kriptája ajtaján. Tiso hívei a kivégzett elnökben a szovjet bolsevizmus, Eduadrd Benes, és a csehszlovák kommunista mozgalom áldozatának látják, és a szlovák nemzet mártírjaként írnak róla.
Tények: Tisot elítélték és kivégezték, mint háborús bűnös, személyéből követői, rajongói valóságos mártírt csináltak. Horthyt nem ítélték el, de nem azért, mert nem lett volna háborús bűnös. Truman elnök felajánlotta Horthy személyét kiadatásra, de Sztalin javaslatára, a szövetségesek beleegyezésével, mentesítették a felelősségre vonás alól. Az Országos Levéltárban megtalált jegyzőkönyv szerint, amely a Moszkvában tartózkodó Nagy Ferenc Sztalinnal folytatott tárgyalásait tartalmazza, ez olvasható: ”Horthy természetesen bűnös – jelentette ki Sztálin – de mégiscsak fegyverszünetet kért. Igaz, hogy meghátrált utána, és a németek kezébe adta magát. Mégsem kell bíróság elé állítani…nagyon öreg már….” Nem vonták felelősségre Magyarországon, és nem látták szívesen az USA-ban, Bajorországban és Svájcban sem. Salazar Portugáliájában vegetált, a John Montgomery és Apponyi Madeleine által létrehozott Horthy-alap jóvóltából, amelyet egyetlen zsidó, Chorin Ferenc támogatott. Ami pedig a „hálás zsidóságot” illeti: a koszorút Horthy lelkes híve, Blumgrund János Bécsben élő egykori üldözött (vitéz Almási Szabó János, a Horthy Miklós Társaság bécsi elnöke) hozta el személyesen Kenderesre.
Horthy és Tiso megtagadta a kereszténység eszményeit és az emberiesség alapvető normáit megcsúfolták, amely tíz-, és százezrek szenvedéséhez, majd halálához vezettek. Nacionalisták voltak, rasszista előítéletekkel rendelkeztek és politikailag is totális vaksággal lehet jellemezni a két politikust. Horthy Miklós és Jozef Tiso is képtelen volt felismerni hibás politikájukat, végig kitartottak Adolf Hitler kancellár és a náci Németország politikája mellett.
Összegzés
Horthy Miklós és Jozef Tiso sem tartozott a véresszájú radikálisok táborába, de sajnos elhitték, hogy “a nemzet” nevében bármit megtehetnek, és figyelmen kívül hagyhatják az emberiesség írott és íratlan szabályait. Meg kell érteni Magyarországon: Horthy legfőbb közjogi méltóságként, vitathatatlanul felelős minden eseményért, amely a két világháború közti Magyarországon történt és amelyre a történelmi emlékezet örök szégyenként fog emlékezni.
„Nem tehetett másképp”, “tevékenységével egy rosszabb sorstól mentette meg az országot”, "nem volt más lehetőségük" – ezekkel az érvekkel védték 1946-ban Tiso védői az egykori miniszterelnököt. Hasonló, önfelmentő érvek jelennek meg ennél a mánkinál is, és e fordulatok bukkannak fel a szelektív memóriával rendelkező, Horthy és Tiso szerepét pozitív fényben feltüntető rajongótábor körében is.
Ha valamivel épphogy rendelkezett abban a korban is az ember, az a szabad akarat volt! Az ember akkor is szabadon dönthetett jó és rossz között. Az, hogy az emberek gyakrabban választják a gonoszat, mint az egyébként egészségesebb lenne, egy másik történet. De szabad akarata minden embernek, Horthynak és Tisonak is volt! Léteznek olyan emberek, akik sokkal nagyobb felelősségük van, mnt egy hétköznapi embernek. Pontosan ezek azok az emberek, akik manipulálják, befolyásolják és irányítani próbálják a másik ember életét.
Tiso és Horthy is országvezető volt, hatalmas felelősséget vállalt. Tiso a katolikus, Horthy a református vallásban hitt. Mindkét ember, minden szinten megbukott. Mint országvezető, mint katolikus és mint református is. Ha ellenállnak Hitlernek, kivégzik valószínűleg őket, de így csak emberek százezreinek biztos haláláláról döntöttek.
Ne legyen kétségünk: akik Horthyt és “munkásságát” védik, elvetik a demokrácia alapvető értékeit és az emberiség hosszú évszázadai alatt létrejött humanista eszményeket kérdőjelezik meg, illetve ugyanazzal a lendülettel kiállnak kollaboráns, antiszemita, tekintélyuralmi politikája mellett.
