Csütörtökön vitatja meg az Európai Parlament petíciós bizottsága civilek által kezdeményezett javaslatot, amely az ún. Beneš-dekrétumok felülvizsgálatát szorgalmazza. Az ún. Beneš-dekrétumok a cseh társadalom legerősebb traumája, mint szimbólum nem adja könnyen magát. Párhuzamosan, magyarországi jobboldali nacionalista körökben, úgy gondolják: a dekrétumok alapján üldözték el a németeket és a magyarokat Csehszlovákiából, aféle ultima ratio a rendelkezések eltörlésének követelése. A dotoho lerántja a leplet erről a magyar mítoszról.
Nem érvényteleníti, nem határolódik el Csehország és Szlovákia az ún. Beneš-dekrétumoktól. A cseh parlament 2004-ben törvényben ismerte el meg Edvard Beneš történelmi érdemeit. A szlovák parlament 2007-ben erősítette meg a dekrétumokat. Az Európai Parlament háromtagú speciális bizottsága 2002-ben pedig kimondta: a korabeli csehszlovák diszkriminatív jogszabályokat a második világháború lezárásával összefüggő történeti dokumentumok, nem aktív jogforrások.
Nem nehéz belátni: az Eu két tagállama elutasító álláspontját egy szélesebb nemzetközi konszenzus alapján fogalmazza meg. Azt meg sem kérdezem, hogy egy baltás gyilkos kiadatásával magát totálisan lejárató magyar diplomáciának milyen esélyei lennének az általános konszenzus megváltoztatására: semmi. Sokkal fontosabb, hogy a magyar közvélemény is megértse, miért fogalmazódhatott meg ilyen álláspont Brüsszelben, milyen előzmények vezettek idáig és egyáltalán: milyen elképesztő rendkívüli jogi körülmények közepette születtek meg az ún. Beneš-dekrétumok.
Mielőtt belevágnánk ennek tárgyalásába, a dotoho is szükségesnek tartja leszögezi: minden esetben, így ezúttal is elítéljük a kollektív bűnösség elvét. Az ún. Beneš-dekrétumok a csehszlovákiai német és magyar nemzetiségű emberek vagyoni és emberi jogfosztottságát eredményezte, nem kétséges: ez a szégyenletes tett is hatással lehetett az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának 1948-as elfogadására, amely azt is kimondja: nem lehet valakit nemzetiségi hovatartozása miatt megkülönböztetni. A dekrétumok ellentétesek a nyilatkozattal - ez elfogadhatatlan, szégyenteljes.
Mítoszok a dekrétum körül
„Töröljük el a Beneš-dekrétumokat!” - a közvélemény döntő részében így is rögzült a tévhit: a törvénykezés egyetlen ember, a „a magyar nemzet” egyik fő ellensége, Eduard Beneš bűne volt. A helyzet kissé bonyolultabb: a dekrétumok a világháborús korszak termékei voltak, másfélszáz dekrétumból mindössze 13 érintette a német és magyar kisebbséget. A jogfosztó rendelkezések körüli második tévhit, miszerint a dekrétumok döntöttek volna a kisebbségek sorsáról. Nincs olyan dekrétum, amely közvetlenül a kiteleptésről szólna, egy ilyen döntéshez Csehszlovákia vagy Edvard Beneš kevés lett volna.
Ugyanakkor Beneš kétségkívül ügyes politikus volt, így a korabeli nemzetközi törekvésekkel összhangban hozta meg rendeleteit. A második világháború győztes hatalmai hozták meg politikai döntésüket a kelet-európai németek kitelepítéséről Potsdamban, Beneš ezt követően írta alá a német és magyar kisebbség csehszlovák állampolgárságát elvevő rendeletet, amely jogilag lehetővétette a kitelepítések végrehajtását. A nagyhatalmak nem támogatták a magyar kisebbség teljes kitelepítését, így az ő esetükben lakosságcserét, belső deportálást, reszlovakizációt alkalmaztak.
Kollektív büntetés?
Hogy értsük a korabeli hangulatot és a szudétanémet-ellenesség mértékét: a cseh narratíva szerint a kitelepítések nem etnikai alapon történetek, mivel a német antifasisztáknak volt lehetősége Csehszlovákiában maradni. Jogi értelemben nem teljesen áll meg a kollektív büntetés vádja, mivel a rendelkezések nem vonatkoztak azokra a németekre és magyarokra, akik aktívan bekapcsolódtak a csehszlovák államért folytatott harcba. Azok a csehek és szlovákok, akik államellenes cselekedeteket hajtottak végre, nem kerülheték el a felelősségrevonást. Ez papíron valóban több mint százezer embert érintett.
A gyakorlatban azonban nem így történt, a korabeli cseh társadalom radikalizálódott, vagy legalábbis a politikai elit ezt szerette volna bemutatni. Sok német ajkú antifasiszta is önként lépett fel a marhavagonokba a lakosság körében létező német-ellenes hangulat miatt. – Beszélsz németül? Pofon, és kuss, a neved. A határon ezt kiabálták a csehek a marhavagonok felé: „És most mehettek szépen haza Hitleretekhez!” A valóságban tehát minden németet érintett.
Tervek a kitelepítésre, radikalizálódás
A német lakosság kitelepítésére már korábban, a harmincas években is léteztek tervek. Beneš korabeli elképzelései szerint a kitelepítések ekkor néhány százezer főt érintettek volna. A tervek radikalizálódásában kulcsmomentum volt a cseh ellenállás nyomása a londoni cseh emigráns kormányra. A Cseh Protektorátusban az ellenállás nem kávéházi beszélgetések keretén belül történt, a csehek szó szerint saját bőrükön érezték a német megszállás kegyetlenségét. A magyarok számára ez kevésbé átélhető: Magyarországon nem létezett valódi ellenállás, a de a cseh ellenállás ezzel szemben egisztenciális kérdéssé vált: ez a tapasztalat nagyban hozzájárult, hogy a csehországi kitelepítés nagyjából minden németre vonatkozott.
Fontos látni: a csehszlovákiai kollektív bűnösség kimondását tartalmazó rendeletek egy jogi interregnum időszakában keletkeztek, egy formálódó, új korszak előtt. Az ENSZ 1945 február 4-én jött létre a második világháború győztesei, Roosevelt, Churcill és Sztalin akaratából. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát 1948 december 10-én fogadták el. Csehszlovákia ezt a bő három évet használta fel a jogfosztó rendeletek megszövegezésére, az ENSZ már létezett, de még nem volt megtöltve tartalommal.
Itt érhető világosan tetten a Beneš nevével jelzett egyes jogszabályok védelmezői és támadói közötti szándék és véleménykülönbség: az egyik narratíva szerint az egész második világháború súlyos jogtalanság volt, ennek szerves következménye az ún. Beneš-dekrétumok, amelyek a korabeli háborús viszony alapján születtek és mintegy lezárja Európa véres korszakát. A később létrejött Európa Unióhoz, illetve annak jogrendszeréhez semmi közük. A másik olvasat ugyanakkor számol a jogi folyamatossággal, ennek egyik bizonyítékát pont a szlovák parlament 2007-es egyhangú szavazásában látja.
Ne a múltban akarjunk csatát nyerni
Az ún. Beneš-dekrétumokhoz kritikusan kell hozzáállni, éppúgy, mint a magyarosítási folyamathoz vagy a zsidóüldözésekhez vagy napjaink romaellenességéhez. Hitelesen csak az kritizálhatja az ún. Beneš-dekrétumokat, aki a többi kérdésben is világos, hiteles válasszal, kritikus állásponttal bír. Olyan ugyanis nem létezik, hogy egyrészt hiszek a „cigánybűnözésben”, de köpködöm az ún. Beneš-dekrétumokat is: vagy elítélem az ostoba nacionalista logika alapján megfogalmazott kollektív megbélyegzést, vagy ha nem, mert akkor magam is a részesévé válok.
Mondjuk ki: a magyar nacionalista jobboldalnak nincs erkölcsi alapja az ún. Beneš-dekrétumokat bírálni mindaddig, amíg nem néz szembe saját történelmi mulasztásaival. De igaz ez a megállapítás a cseh relativizáló, önfelmentő nacionalista érvekre is: kedvelt narratívájuk szerint Beneš 1918-ban kivívta a csehek függetlenségét, szuverenitását, államépítő munkáját csupán a külső erőknek és tényezőknek köszönhetően nem tudta befejezni, mivel a nyugati hatalmak feladták náciellenes politikájukat és Hitlerrel kezdtek együttműködni, ami Csehszlovákiára nézve végzetes követkeményekkel járt.
Ezt a gondolatot és Beneš elnök személyét legjobban Orbán Viktor egyik elvtársa, Václav Klaus képviseli Csehországban. Mindkét politikus szájából ismertek a nacionalista gügyögések az Európai Unió Csehország és Magyarország állítólagos szuverenitását korlátozó törekvéseiről és a független, szuverén nemzetállamok Európájáról. Vajon az Eu tagállamai miért és hogyan élnek több mint hatvan éve békében, és miért nem sikerült hatvan évvel korábban, az állítólag független és szuverén nemzetállamoknak a békét fenntartni?
Az európai föderáció feloldhatja a múlt sérelmeit is
A kérdés különösen pikánsan hangzik a minap tett Barroso bejelentés fényében, Klaus máris elutasította az európai föderáció tervét. Előfordulhatott-e, hogy csupán hiba csúszott az egyébként tökéletes rendszerbe vagy tán arról van itt szó, hogy maga a rendszer volt a hibás, amelyben állítólag független és szuverén nemzetállamok versenyeztek, rivalizáltak egymással? Hoppá! Nem lehetséges, hogy pont az Eu egyik legnagyobb eredménye - amit Klaus és Orbán is elítél, támad - tehát a tagállamok szuverenitásának önkéntes korlátozása és a kölcsönös integráció?
Vajon az ún.Beneš-dekrétumok körüli szlovák-magyar szájkarate Brüsszelből nézve, ér-e két forintnál többet? Vegyük magunkat egy pillanatra komolyan: Hogyan várja el a magyar állam/közvélemény a bocsánatkérést attól a Szlovákiától, amely Malina Hedvig ügyét nem volt képes hat év után megnyugtatóan lezárni? Mit szeretne Magyarország az ügyben elérni, amikor látható: a Beneš-dekrétumokat en bloc eltörölni jogi lehetetlenség. A magyar fél miért vár történelmi szembenézést Szlovákiától, Csehországtól, amikor a magyar állam jelenleg nem a történelmi traumák feloldásában érdekelt, hanem azok létrehozásában, intézményesítésében?
Hiszen a szemünk előtt játszódik le valami nagyon buta, nagyon avitt magyar etnikai reneszánsz, a legrosszabb történelmi hagyományok alapján, lásd: Trianon-emléknap, amely a történelmi múlt feldolgozása szempontjából roppant kártékony fejlemény. Közben Csehországban, Ústi nad Labemben létrejött a csehországi németek múzeuma, és a helyi kistérségben egyre több helyen emlékeznek meg a németek tragédiájára. A német társadalomban, úgy a cseh és a szlovákban sem lehetett radikálisan, több lépést kihagyva, a mai történetszemlélethez eljutni. Jótanács a mai napon Brüsszelben károgó jobboldali képviselőknek: a múltra adott reflexiók mindenhol lépésről-lépésre történnek, és mindenkinek a saját nacionalizmusával kell először leszámolni.
Hajrá Barroso, hajrá európaiak!