Ez az ember a permanens naftalinos kultúrharc korszakából pottyant ide nekünk, ni. Nem lesz irgalom, két évtized minden frusztrációját látjuk-halljuk hamarosan manifesztálódni: a Presbiter számára ugyanis a modern demokrácia csak a kultúrmocsok esélyegyenlőségét jelentette. (Fotó: prolidepp.tumblr)

Egyébként: kit érdekel, ha a kommunizmus idején valaki feltalálta magát? Mint ahogy farizeus módon hangzik ez az ideológiai furkósbot fideszes narratívában már vagy másfél évtizede, ugyanúgy az ellenzék részéről is pótcselekvés oltogatni a Presbitert, csak mert az ötvenes években vezető tervező volt, vagy a hatvanas években szerződése volt a SZOT-tal. Tudhatnánk: egy kormánypárti fejben két kategória létezik, a „jó”, megtért komcsi és a „népnyúzó, nemzetellenes, országunk kirablója” komcsi – így gondolkodik egy Magyar Nemzetes újságíró és így a kuruc.info gerillája is, no meg aki közte van.

Makovecz Imre, a „világzseni” a kiindulópont, ha meg akarjuk érteni Presbiter jelenlegi, felkent érzelmi állapotát. Képzeljünk el egy megbomlott agyú, totálisan sértett parasztot, akinek a spájzben mindig lógott valamilyen hurka vagy kolbász, de egyszer hitelre vett pálinkát a kocsmáros Ábrahámnál, azóta folyamatosan haragszik a zsidókra. A totális sértettség mellett totális sötétség ül tort Makovecz agyában, azt mondja: „Szent István emlegetése Szent István Magyarországán burkolt nacionalizmus az ő lyukas agyukban.” Persze, mondott őkelme még cifrábbakat is, itt elolvashatod, parádés.

Itt van nekünk, lyukas agyúaknak most az állami pénzekkel megtámogtott bosszú akadémiája, „a magyar művészeti elit gyűjtőhelye”, az MMA. Presbiter nem kertel: olyan időben él ő most, amikor „minden mulasztását megkísérli helyrehozni”, „minden olyan dolgot megtenni, amit korábban nem tudott megtenni”, és „mániákusan”, „minden lehetséges eszközzel” támogatja azokat, akik ezt akarják. „Egy történelmi, szellemi, etikai mérleg serpenyőjében ülünk. Az egyik serpenyőben kevesebben vagyunk, mint a másikban. És ebbe a kevésbe kell olyan súlyt produkálni szellemi és etikai értelemben, ami fel tudja venni a versenyt a serpenyő másik felével”.

Eljött a Presbiter ideje, aki végre államvallássá teheti a kultúrában is a magyar nacionalizmus lúzer olvasatát, hivatalosan is kánonná merevíti a magyar traumákat, és a legalávalóbb: ezzel magyarázza az MMA létét és létrejöttét, tragédia: „az ezeréves magyar történelem sok tekintetben a megveretések, kudarcok, vereségek története, már rég el kellett volna tűnnünk”, de – mekkora szerencse! – létezünk és van jövőnk, mert „tisztességes, tehetséges emberek nagyobb súlyt vetnek a latba a serpenyőben, ahol most vagyunk, mint a másik serpenyőben, a linkségnek a tömege”.

De vajon milyen mulasztásokról beszél a Presbiter? Létezik az a perverz nézőpont, amely alapján nem lehet haragudni a Presbiterre, a rendszerváltás óta rendszerben gondolkozik, és amit gondol, kimondja. Elég, ha másfél évtizedet ugrunk vissza az időben és fellapozzuk a parlamenti naplót, mindenre választ kaphatunk: „Miért engedünk egy maroknyi kisebbség lelki terrorjának, azoknak, akiknek minden csak magyarkodás, ami magyar, és minden szép, ami idegen?” – mondta 1995-ben, és így máris megértjük 2012-es coming outját is: „Erre a modern demokráciára én fütyülök, mert ez nem demokrácia, ez kisebbségi uralmat akar létrehozni a többség felett, és ebbe a fasizmus, a kommunizmus és a liberÁLizmus is beletartozik, nem tudom figyelembe venni.”

Tanulságos példa ez az utókor számára hogyan veszi el a hatalom és a bosszú íze Kossuth díjas, idős ember eszét. A Presbiter, aki most fittyet hány a szekularizált magyar államra, az esélyegyenlőségre és a demokráciára, nem is olyan régen még fontosnak érezte ezeket a ma már megvetett értékeket: „A kultúrát is csak néhány ezer ember irányítja vagy annak néhány ezer ember a legfontosabb tényezője. De akkor tisztességes egy polgári demokrácia, ha az esélyek egyenlősége alapján alakul ki, hogy ki ez a néhány ezer ember. Ha a képességek, a tehetség, a rátermettség, nota bene az elhivatottság adja ezeket a sorrendeket.”

Még szerencse, hogy Semjén Sátána, nem zavarta teljesen és végzetesen össze Presbiter urunk, akinek a magyar kultúra és művészet egy olyan finom szövetszerkezet, amelybe a fent említett idegenek „bakancsos lépésekkel hatolnak egyre inkább be és egyre inkább mélyre”, kétséget nem hagyva afelől, hogy a modern demokrácia által biztosított esélyegyenlőség számára  csak bosszúságot okozott. „Eddig még azt hihettük, hogy a kultúra az emberi eszmélés, a lét és a tudás, a kifejezés legfontosabb alapja (…) most az állampolgárok pénze az érték, és a kultúrmocsok egyenlő esélyének demokratikus biztosítására fordíttatik majd.” Ez kérem tiszta beszéd, végre, most lehetőséget kapott tenni ellene.

Ne háborodjunk fel Fekete Györgyön és az MMA tagjain, ők legalább hisznek saját hülyeségeikben.

Áldás, békesség.