Schiffer-jelenség: a velünk élő szocializmus. Megkezdődött a társadalom demokratikus maradékának felszámolása.
Megnéztük múlt vasárnap a választási eredmények kihirdetését a tévében, majd elmentünk aludni. Másnap jött a hétfő, a szerencsésebbek munkába indultak. Különösebben senkit nem rázott meg a szavazás végeredménye, lehetett sejteni, talán az arányokon morfondírozhattunk. Néhány napja élünk a folytatásos kétharmad rendszerében, a fürgébbek máris igazodnak. A Fidesz első kétharmados ciklusa után, amelyben a kormánypárt a demokratikus intézményrendszer degenerálását hajtotta végre, most a társadalom demokratikus maradékának felszámolása kezdődött meg.
Professzionális cinikusnak kell ugyanis lenni, hogy valaki túlméretezett hisztinek nevezze a megszállási emlékműre adott baloldali reakciókat. A konkrét eseten azonban nyilvánvalóan túlmutat az arra született reakcióhalom. Az ATV-s riporternő jogosnak tűnő szakmai kritizálása mellett – ti. ne személyeskedjünk már interjúalanyunkkal, hello! - Schiffer gyakorlatilag mennybe ment: Kálmán atombombát dobott a tévés újságírásra (cink.hu), Ez sok volt Olgának (Vastagbőr), Olga szobra és a háborús hisztériák (hvg.hu), mindenkinek megvan a kedvenc cikke a témában.
Ezzel párhuzamosan az értelmiség várható szégyenletes megalkuvása is megindult. Megjelent az új értelmiségi attitűd, az első fecskék, akik hirtelen már nem értenek semmit. Cserhalmi György: Hányingeresen unjuk. A sor várhatóan folytatódik, itt és most az a kérdés, hányan fogadják el a 30 ezüstöt elveik feladásáért cserébe, hiszen Orbán Viktornak egy dologban biztosan igaza volt a választási győzelmi beszédében: olyan átütő jelenségű győzelmet arattunk, amelynek jelentőségét itt ma este fel sem tudjuk mérni.
Bár a NER rendszerének folytatására született, az ellenzéki-, és a társadalmi kulturális-, tudományos elit egy részéből érkező árulás sok esetben nagyon is kifizetődő lehet, de a jelenség általában nagyon szomorú hír a magyarországi demokrácia számára. Azt mutatja ugyanis, hogy a szocialista gondolkodás és a szocialista embertípus továbbra is itt él közöttünk. A szocializmus - minden kirívó ellentmondása és látszólagos bukása ellenére – nagyon úgy tűnik, túlélte a rendszerváltást.
Václav Havel a Kiszolgáltatottak hatalma című könyvében ezt a jelenséget egy olyan zöldséges példájával szemlélteti, aki bár feliratát kiteszi a kirakatba, de ő maga sem hisz benne. De ez amúgy teljesen mindegy, hiszen mindezt azért csinálja, hogy ne legyen semmilyen problémája. A zöldséges ugyanis az a professzionális cinikus, aki számára semmilyen igazság nem létezik, a fontos, hogy menjen a bolt és ne kavarodjon fel az állóvíz. Még akkor se, ha a dolgok perverz módon, évtizedek óta, hasonlóan működnek.
Miközben a zöldséges elhiszi, ura helyzetének és kellő autonómiát teremtett magának döntései érdekében, számunkra fontosabb üzenet, hogy maga a rendszer nem akarja, hogy ideológiájában a zöldséges vagy a társadalom bármely tagja higgyen. 2014-től minden másképp lesz: a rendszerben hívő emberek lesznek a legveszélyesebbek a NER-rendszerére. Lásd: a nacionalista bullshitben hívő Jobbik kelet-magyarországi előretörése, amely már-már a Fidesz pozícióit veszélyezteti.
Orbán rendszere nem akar rendszer-fanatikusokat a társadalomban, nem akar égő tévészékházat. A hamis hitek a kamu lázadások és kamu odamondogatások ideje jött el. Mert a NER-t teljesen be kell lakni, aki elfogadja a centrális erőtér etnikai nacionalista ideológiai alapvetését, azok számára lesz hely az új világban is. A NER olyan cinikus embereket keres és teremt, akik bármit elismételnek neki – anélkül, hogy hinnének benne, vagy lázadnának ellene - mert velük lehet az újrateremtett világot legjobban manipulálni.
A történelem során megtanulhattuk, az igazán erős ideológia olyan, hogy áldozata még csak észre sem veszi: az ideológia létezik. Egy hithű kommunistát a létező szocializmus rendszerében soha sem lehetett eltéríteni az útról, mint ahogy a NER rendszerében hívőinek sem lehet elmagyarázni, ha a föld isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. Hívők. És a hit erősebb, mint az ideológia ugyanúgy, ahogy a toll is erősebb a kardnál. De vajon milyen lehet egy ideológia hit nélkül? 2014 áprilisában megkaptuk választ:
A professzionális cinizmus.
A kereszténységnek és a kommunizmusnak sem az volt a problémája, hogy néhány ember másban hitt, hanem abban, hogy hitt. A rendszer nem engedte meg a cinikusságot, ami könnyedén működik. Éppen ez az, amit a kommunistákat felbosszantotta, hiszen a rendszerváltók nem azt mondták, hogy a kommunistáknak nincsenek ideáik, hanem azt, hogy a meglévő ideáik használhatatlanok. Ha pedig valaki azt válaszolta volna, nekem nincs is ideológiám, az egyszerűen nem lett volna igaz, mert ideák nélkül az emberi psziché képtelen működni egy másodpercig is.
Így változik át majd fokozatosan a NER társadalma és minden egyes tagja, képzett, professzionális cinikussá: azok, akik nem is olyan rég felszólaltak a kormány történelemhamisító nemzetpolitikája ellen, most cinkostársak lesznek. Elég ha csak a Schiffer-jelenséget kicsit kifordítjuk, és máris látjuk érkezni. A probléma ugyanis ma már nem ott van, hogy a kormány hamis emlékművet tervez felállítani (mindannyian tudjuk, hogy a kormány által tervezett emlékmű gyalázatos, de cinikusak vagyunk, éljen, iszunk még egy sört, rágyújtunk még egy spanglira), hanem abban, ha ezt valaki hangosan kimondja.
Igen, ez a profi szintre emelt cinizmus nem engedi megsemmisíteni a rendszerváltó elitet, de a cinkostárs már nem is akar semmiféle igazságról hallani. Ezt csak olyan ember engedheti meg magának, aki nem ismeri el, hogy rendelkezik bizonyos értékekkel vagy inkább nem beszél róluk - és úgy tesz, mintha nem lenne - mert azok számára is már vállalhatatlanok. És könnyedén átlép rajtuk.
Még mielőtt megkapom: tudom, nagyon kevés embernek van ereje, hogy kitartson a legnagyobb ellenszélben is. Nem kell elítélni egy embert, aki vért izzadva próbálja családjának és magának a puszta megélhetést biztosítani a mindennapokban, aki néha teret ad kétségbeesésének, de aztán hajlott háttal, csendesen reménykedik, hogy majd gyerekinek biztosan jobb sora lesz. (Nem lesz.) Lehetnék én is optimista a végére: örüljünk inkább, hogy bennünk magyarokban inkább a cinizmusra van meg a hajlam és nem az agresszióra. Legfeljebb csendben megállapíthatjuk: teljesen mindegy, milyen rendszerben élünk, kommunizmus vagy kapitalizmus, mindig ott lesznek a politikai elitben azok, akik vizet prédikálnak és bort isznak.
Vigyázó szemünk Budapestről most Pozsony felé vessük: a pragmatikus populizmus legyőzhető, az etika visszatérhet a politikába – ahogy a szlovák elnökválasztás is megmutatta.
Mégis van fény az alagút végén.
