Nemzeti mezekben feszítő szurkolók, a nemzeti himnuszok éneklése és annak értékelése, egy-egy elvesztett mérkőzés oka kapcsán a nemzeti jelleg firtatása, vagy a különböző csapatokban a fehér és a fekete játékosok számának megszámlálása mindennapos élményünkké vált a 2014-es brazíliai világbajnokság idején.

Mondhatni, a lehető legtermészetesebb formában jelentkeztek az olyan jelenetek, amely a nacionalista gondolkodás elvén működik. Amennyiben azt hinnétek, hogy a "Csak a nemzet!" jelszava a Jobbik és a Fidesz fanatikusainak jelszava, egészen elképesztő volt látni, hogy a világbajnokság idején, milyen széles körben helyet kapott a legdurvább idegengyűlölő nacionalista közbeszéd ott is, ahonnan a legkevésbé vártad.

A Vb minden meccse a nemzeti öntudat fullszerviz extrákkal történő kiszolgálásáról szólt. A meccsek elején kisgyerekek hozták be a fejük fölött kifeszített nemzeti lobogót, miközben a játékosok duzzadó kebellel üvöltötték a nemzeti himnuszt, amely során néhányan érzrelmeiknek sem tudtak ellenállni. Gólszerzés esetén a játékosok mezükön is látható nemzeti szimbólumaikat csókolgatták.

A tévéközvetítések retorikája a legklasszikusabb leegyszerűsítő nemzeti sztereotípiák alapján működött, amely alapján minden áron találni kellett valami összefüggést a nemzeti kultúra és a pályán mutatott játék minősége között. A balkáni nemzetek forróvérűek, a németek kitartóak, az afrikaiak taktikailag éretlenek, az angolokat pedig nyomasztja az alapító atyák nehéz öröksége.

De miért döbbentünk meg a brazilok óriáségésén?

A játékosokra úgy tekintünk, mint nemzetük alapvető tulajdonságait képviselőkre, ráadásul, ezt csak erősíti a "nemzeti válogatott" minden sportágban előforduló és gyakran használt fogalma. Ebből pedig nem más jön ki, mint a miskolci szocialista polgármester-jelölt reflektálatlan, primitív szociáldarwinizmusa, amely egyszerűen nem magyarázza el a kulturális környezet különbségeit, hanem labdarúgásban mutatott képességeket a nemzeti genetika alapján mutatja fel!

A miskolci parasztember és a budapesti Bulinegyed hipsztereinek rasszizmusa között semmilyen különbséget nem látok. Amíg Miskolcon az elszegényedett, sokszor vegetatív szinten élő emberek úgy tudják, hogy "a cigány vérében a bűnözés", addig a fehér középosztály bulikázó maradékai szerint a "brazil vérében a futball" van. Ezt persze már megcáfolhatta volna számukra a Vb előtti tömeges tiltakozóhullám, de igazán epic írások a 7:1-es vereség után születtek.

A brazil-német azért hatott elementáris erővel mindenkire, mert jó mélyen indoktrinált nacionalista sztereotípiák hirtelen nem működtek, nem volt magyarázat a vereségre, amely óriásrelevanciával jelent meg az első reakciókban. Sokk, döbbenet, stb. A média azon képtelensége, hogy átlépje a nacionalista fundamentalizmus valóságát, amelyet egyébként ők maguk teremtenek, olyan hisztériás reakciókat váltott ki, hogy itt valami jó meccset és eddig ritkán tapasztalt eseményt láthattunk, amely a londoni 6:3-as angol-magyar helyiértékével vetekszik. (Nem).

A meccs, mint háború

A sportújságírás egyszerűen imádja a háborús kifejezéseket: Kegyetlen mészárlást rendezett Németország. WTF? A nemzetközi mérkőzéseket úgy mutatják meg, mint nemzetek háborúja, amelyben kiemelkedhetnek nemzeti hősök, akiknek vezetésével a (harc)mezőn mit legyőzték, lemészárolták az ellenfelet! Itt jegyzem meg gyorsan, hogy labdarúgó mérkőzés vezetett már valóságos háborúhoz is két nemzet, Honduras és Salvador között.

De hát örüljünk, hogy már nem valóságos harcokat vívnak egymás ellen a nemzetek - hallom máris a reakciókat.

Két alapvető nézpont lehetséges:

•   Az általánosan ismert és elfogadott magyarázat szerint a nemzetközi sportesemények ma már az egykori háborús események pacifikációját jelentik, stadionokban, szervezett körülmények között, egységes formában szimulálják a nemzeti agressziót és expanziót. Amíg a múlt században véres háborúkba torkollott ez a szembenállás, ma már egy világbajnoki győzelemig tart a vetélkedés.
•   Csakhogy e véleménnyel szemben azt kell látni, hogy a világbajnokság, mint speciális kulturális-szimbolikus tér, éppen a pacifikáló szándékkal szembeállva, fenntartja az emberek számára a nacionalizmust és képes az emberekben előhívni az idegengyűlölő agressziót egy belső csoporttudat megerősítésével.

A nacionalizmus olyan természetes módon az emberek részévé vált, hogy a sport révén, így a világbajnokságon is, a csoporttudatunkat mindig a másik ellen határozzuk meg. Az ellenfél természetes módon lesz gyűlölet tárgya, és a tizenegy játékoson keresztül, negatív módon gondolkozol hazájukról is.

A sportban megjelenő nacionalizmus ezáltal deformálhatja az egymásról alkotott véleményt pusztán a nemzeti hovatartozás alapján.

A labdarúgó világbajnokság az európai felsőbbrendűség

és a nyugati kultúra globális dominanciájának megerősítését szolgálja a gyakorlatban. Ezt szintén nacionalizmusnak, a fehér ember nacionalizmusának látom. Mindez annak ellenére így történik, hogy a felszíni tudósítások és a szélsőjobbos narratíva itt egy brutális módon globalizált eseményről beszélnek, amelyben különböző, de egyenlő nemzetek versengenek.

Mindenki ismeri az alapsztorit: a futball egy olyan brit találmány, amely szabványosította a középiskolás fiúk sporttevékenységét. Először Európában terjedt el, majd a brit gyarmatokon, végül az egész világon ismertté vált. Ma már a világbajnokság nem a részt vevő csapatok és nemzetek specifikus különbségeit mutatja meg elsősorban, hanem az adott kontinens, nagyobb területbe gazdasági erejét. Volt köztetek valaki, aki meglepődött a német sikeren? Európa uralja a futballvilágot mind a klubok, mind a válogatottak szintjén, a nagy futballszervezetek székhelyei Európában találhatók, a részvevő országok fele Európából érkezett Brazíliába.

Remek látványosság volt a sok színes nemzeti mezben rohangáló futballista, de ez a sport még 2014-ben is a nagy fehér futballista játszótere maradt. Az egész műsor nem másról szólt, mint egy európai termék eladásáról, amely során az Európán kívüli országok lelkes amatőrök, hasznos iparoslegények és szorgalmas jómunkásemberek szerepét öltötték magukra. Ezeknek az Európán kívüli országoknak csak úgy maradt esélyük egy relatív siker elérésére, hogy adoptálták magukra futballakadémiák bevezetésével és legjobb játékosaik európai top csapatokba történő exportálásával az európai futballkultúrát.

A sportújságírás csodálatos mesevilága

A labdarúgó világbajnokság elképesztő népszerűsége nagyban összefügg az eseményt körbevevő sajátos jellegű sportújságírással is. A különböző világnézetű embereket másképp megszólító politikai hírekkel ellentétben a labdarúgó világbajnokságról szóló hírek, politikai beállítottságtól függetlenül, tömegeket képes megszólítani. Ráadásul az esemény mintha kifejezetten ráerősítene politikamentes jellegére, tudatosan határolja el magát a különböző politikai eseményektől.

A sportújságírás egy egész különleges világot tudott létrehozni a világbajnokságok körül, amelyben a legjobb góllövők listája, a válogatottságban eltöltött idő mértékegysége, edzőcserék és a keretből kihagyott játékosok vagy éppen a világbajnoki győzelmek száma egy olyan mesevilágot alkot, amely úgy tűnik, az az idők végezetéig ott fog lebegni a brazíliai nyomornegyedek, a világbajnokság megrendezése ellen tiltakozó tömegek és a katari homoksivatagok felett.