Vitán felül áll, hogy Esterházy János a két világháború közötti Csehszlovákia, majd a náci Szlovák Állam jelentős politikusa volt, akinek életpályáját nehéz lenne egy melléknévvel összefoglalni, mint ahogy Ivan Gašparovič, szlovák elnök tette a minap egy szlovákiai antifasiszta lapnak nyilatkozva. Ahogy ez már a szlovák-magyar kontextusban megszokott, az elnöki véleményre, hisztérikus hangnemben, magyar nyilatkozat-zápor zúdult: Berényi József, az MKP elnöke fölháborodott és történelemhamisításról beszélt, Bugár Béla, a Most-Híd elnöke a józan ész határának átlépéséről nyilatkozott, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes már az egész katolikus egyház elleni támadásnak véli az egyébként reményei szerint csak újságírói tévedésből fakadó nyilatkozatot, de Esterházyt védi nyilatkozatában Köves Slomo, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség elnöke is. A Jobbik már meggyalázásról és lehetséges válaszlépésekről beszél, Gašparovičtól bocsánatkérést várnak.
Esterházy személyének
értelmezésénél talán csak “Trianon” megítélése összetettebb. A “magyar gróf”
élete legalább háromféle - magyarországi, szlovákiai és egy szlovákiai magyar
(szlovmagyar) - kontextusban üzen. A különböző nemzeti/nacionalista narrációk életútjának
mindig egy-egy elemét hangsúlyozzák túl, amelynek segítségével sommás,
leegyszerűsítő véleményt alkotnak. A magyar nemzeti/nacionalista érvelés
szerint Esterházy “egy katolikus magyar” volt, aki ráadásul “egyedül szavazott
a szlovák zsidótörvények ellen” a pozsonyi parlamentben. Ráadásul “vallását
rendszeresen gyakorló” emberről volt szó, lám, már boldoggá avatása is
megkezdődött.
A szlovmagyar identitástudat elsősorban azt hagsúlyozza, hogy
Esterházy “áldozatot vállalva” a “szlovák uralom alatt” “védte” a nagyjából
hetvenezres fős magyar kisebbség érdekeit. Illetve Esterházy “
Vizsgáljuk meg először a
kisbbségi magyar politikus személyét néhány nyilatkozatán keresztül. Ezután a
dotoho.blog röviden bemutatja az elnöki nyilatkozatban szintén hivatkozott Ďurčanský személyét és a szobra körül
kialakult helyzetet. Végül megpróbáljuk értelmezni a kontextust, amelyben
Gašparovič elnök nyilatkozott.
Esterházy Jánosról
Esterházy személyének
pontos megjelenítésekor figyelembe kell venni azt a magyar politikai kontextust
is, amelyben szocializálódott: a Hungária/Uhorszkó idején kialakult magyar
kulturális felsőbbrendűség tudat, a
monarchia idején felerősödő antiszemitizmus,
és a két világháború úri politizáló rétegének e “régi szép időkre” vonatkozó
nosztalgiája mind megtalálható Esterházy politikai beszédeiben. Másodszor azt
is fontos látni, hogy a dicsőséges “Felvidék visszatér!” jelszó alatt megtörtént első bécsi döntés a szlovák
szimbólum-rendszerben az ország szétverésének, “megcsonkításának” egyik “tragikus”
állomását jelentette. Ez az aktus szorosan összekapcsolódik
Esterházy János személyével (Kassán ő üdvözölte a bevonuló Horthyt) Szlovákiában,
ami szintén nem segíti az egyébként lehet, rengeteg pozitív tulajdonsággal
rendelkező magyar politikus összmegítélését.
Esterházy az első csehszlovák köztársaság kisebbségi politikusa volt, aki hosszútávon törekedett a trianoni békeszerződés igazságtalanságának bemutatására, annak revíziójára. E céljait – őszintén és becsületesen, mint Ned Stark - még a világháború végén, szovjet bírái előtt hangoztatta. Epic fail. E célja érdekében nemcsak a korabeli budapesti kormányokkal működött együtt, de a német náci politikusokkal is. A Szlovák Állam megalakulása után, a pozsonyi parlamenben büszkén jelentette ki: “A cseh-szlovák rezsim ellen mi mindig tűzzel-vassal harcoltunk. A csehszlovák köztársaságot mindig az emberi rosszindulat és tudatlanság életképtelen alakulatának tekintettük és nagyon jól tudtuk, hogy ez a mesterségesen összeragasztott és államnak elnevezett alakzatnak nincs sok joga a létezésre.” Egyúttal csatlakozott “Németország és Olaszország gigantikus küzdelméhez, amelyet egy jobb Európa létrehozása érdekében vívnak meg”.
Közkedvelt topic, hogy
Esterházy nem szavazta meg a zsidók deportálását. Ez valóban így történt, egy
minőségi szlovák történész is elismeri tettét: “a törvény ellen több képviselő aggályát hangoztatta, de egyedül
Esterházy János fejezte ki nyilvánosan a parlamentben véleményét a törvény
ellen, amely kétségkívül nagy erkölcsi jelentőséggel bír” (Ivan Kamenec).
Azonban a szavazás elutasítása nem egyetemes humanista, hanem gyakorlati
okokból történt meg: félt, hogy a magyar kisebbség is hasonló sorsra jut. Előtte
ugyanakkor megszavazott
Ferdinand Ďurčanskýról
Történt, hogy Zsolna
várostól nem messze, Rajec falucskában, 2011 év elején, úgy döntött a helyi
képviselő testület, hogy a település főterén szobrot emel Ferdinand Ďurčanský, a
náci Szlovák Állam egykori miniszterének. Mint külügyminiszter ő találkozott
1939 március 13-án, Bécsben, Tiso társaságában Adolf Hitlerrel, későb Ribbentroppal,
Göringgel és Keitellel, hogy biztosítsa őket: az új szlovák állam mindenben a
náci mintát fogja követni. Természetesen Ďurčanskýnak is megvan a “demokratikus”
legendája, hisz’ nem véletlen, hogy ő kapott szobrot.
Nos, röviden árnyaljuk a képet: Ďurčanský pályafutása során megannyi éles antiszemita kijelentést tett – pl: a “zsidók” a “szlovák nemzet” ellensége - és tevékenyen részt vett a szlovák zsidóság mindennapi életét szinte teljes egészében leszabályozó ún. Zsidó Kódex összeállításában is. A Szlovák Állam fennállásának végén élesen kritizálta az ún. “zsidó-kérdés” szerinte nem teljeskörű megoldását – értsd: 1943 végén még mintegy tízezer szlovákiai zsidó volt fogvatartva szlovákiai munkatáborokban – és kritizálta a szlovák kormány gyenge fellépését a “puccs” (Értsd: Szlovák Nemzeti Felkelés) ellen. A háború végén Dél-Amierikába menekült, Csehszlovákiában halálra ítélték. Münchenben halt meg 1974-ben. Mindenesetre Rajec falucska képviselő-testülete Ďurčanskýt “leghíresebb szülöttjének” tartja, a helyi újságban a Ján Rybarík, település polgármestere így nyilatkozott: “köszönhetően annak, hogy a fasiszta Németországgal barátságtalanul viselkedett (Sic!), elfogatóparancs volt ellene, illetve nem igaz az az állítás sem, hogy a zsidók deportálásának egyik fő ügyintézője lett volna, ráadásul tettei és személye nem lett azon a konferencián negatív módon sem elítélve, amit 90. születésnapja alkalmából szerveztek”. Most csak egy kicsit menjünk bele, hogy az említett konferenciát 1996-ban az a Matica Slovenska kultúrális egyesület szervezte, amely előszeretettel vesz részt a Szlovák Állam és politikusainak dicsőítésében.
A szlovák közvélemény
nacionalista részére jellemző, hogy hosszú évekig fel sem merült bennük: a
botrányos rendezvények, könyvkiadások, konferenciák sorozata nyíltan vagy
rejtve, de bemutatta, hogy a Matica Slovenska szimpatizál a fasizmussal és a
ludák-rezsimmel, számukra ez a tény mégsem jelentette az állami finanszírozásuk
legalábbis átgondolását. Végül a pénzügyi botrányok, és a részben feltárt
korrupciós ügyek hatására, Štefan Markuš elnököt leváltották. Helyére 2010
novemberében a Nemzeti Bank egykori alelnökét nevezték ki. A Nemzeti Emlékezet
Intézetének archívumából aztán hamarosan megjelentek az első Marian Tkač ról
szóló iratok, amelyek szerint az új elnök az egykori kommunista állampárt
besúgója volt. (Szlovákiában nyilvánosságra hozták az ügynökök névsorát,
ellentétben Magyarországgal). Bár Tkač mérsékeltebb hangnemet ütött meg elődjével
összehasonlítva, de 2011 márciusában aláírta a szoboravatás elleni tiltakozó
petíciót. Az MS elnöke az Esterházy szoboravatást ellenezte.
Világos elhatárolódás a II. világháborús múlttól?
Hirtelen olyan benyomásunk
lehet, hogy itt van Ďurčanský a “jó fasiszta”, aki történetesen szlovák és még
szobrot is kaphat, konferenciát szervezhetnek születésnapja alkalmából és hát
itt van a “rossz fasiszta”, az Esterházy, a magyar. Nincs ebben semmi meglepő,
a nacionalizmusok már csak így működnek. Találkozni lehet ezzel a
mechanizmussal a dotoho-n is egy izgalmasabb poszt után comment-folyamban is:
bárkinek könnyebb észrevenni a másik nacionalizmusát, mint a sajátjáét. Ebbe a
hibába esnek azok a szlovákok is, akik hajlamosak Ďurčanský szerepének
dicsőítése mellett Esterházy személyét megbélyegezni. A téma körüljárása után
fontos tudni a magyarországi olvasóknak, hogy a második világháborús náci
Szlovák Állam fenoménja a mai szlovák szélsőjobboldal identitástudatának egyik
fő alkotóeleme, a szlovák nacionalista gondolkodás pozitív tartományában
helyezkedik el (vö: magyar nacionalisták, Horthy-Magyarország képe). Fontos azt
is tudni, hogy hivatalosan a mai polgári demokratikus Szlovákia élesen
elhatárolódik ettől az államalakulattól és az ebben az államban egykor exponált
politikusoktól is, legyen az Jozef Tiso vagy éppen Esterházy János. Vagy éppen
Ferdinand Ďurčanský.
Idén március 11-én az Antifasiszta Harcosok Szlovák Szövetsége nyilatkozatban tiltakozott a két szobor felállítása ellen, egy nappal korábban külön nyilatkozatban tiltakoztak a Ďurčanský-szobor felállítása ellen. Tiltakozott a miniszterelnök-asszony, és több vezető szlovák politikus is, mint ahogy megtette ezt több szlovákiai zsidó szervezet és egyházközség is. Júliusban a miniszterelnök újra nyilatkozott, miszerint nem fogja a jelenlegi szlovák kormány eltűrni semmilyen antidemokratikus és embertelen rezsim propagálását. Rudolf Chcmel miniszterelnök-helyettes pedig utasítást adott a szobor eltávolítására. A szlovák köztársasági elnök, mostani nyilatkozatában, mindkét fent nevezett úriembertől egységesen elhatárolódott, mondván megosztó személyiségek, egy régi rendszer emblematikus figurái, feleslegesnek érzi, hogy szobrokat kapjanak. Bízzuk a történészekre. No, de ne kerüljük meg a kényes kérdét Magyarországon sem: hogy viszonyuljunk a mostani hisztihez?
Semjén Zsolttal együtt vizionáljunk egy katolikus egyház versus Szlovákia összecsapást? Esetleg kérdezzük meg az MTI munkatársát, hogy öt hónappal az Esterházy-szobor nem békés felavatása után, miért kell a magyar közvéleményt újra teljesen feleslegesen hiszterizálni? Csak nem egy kis feszültségkeltésre volt igény? Azt ugyanis már tegnap is tudtuk, hogy mi a szlovák hivatalos vélemény Esterházy személyével kapcsolatban. Azt is megtudtuk, hogy Esterházy szobrát idén márciusban csak magánterületen sikerült felállítani, de azt sem balhémentesen. Ráadásul Magyarország megint figyelmen kívül hagyta a szlovákiai magyar érdekeket, amely Esterházy esetében arról szólhatna, hogy személyét kiemelik a szlovák-magyar nacionalista diskurzusból és a “kisebbségi magyar politikus” személyében a határozottan kisebbségi jogokat védő karaktert erősítené meg. Ha lehetséges. A történetből két dolog biztosan következik: Szlovákia és Magyarország sem tudott még megbékélni nemhogy kommunista, de II. világháborús múltjával sem, másrészt bár a 20. századból e két ország közül kétség kívül Szlovákia jött ki jobban, de régi technikákkal biztosan nem lehet a 21. századot megnyerni.