1956-ban a „munkás-paraszt kormány” ellen a munkások és a parasztok keltek fel, ma a „magyar nép kormánya” alól, a magyar nép vonul ki külföldre.
És te mivel foglalkozol, mi a munkád? Vagy csak kijöttetek körbenézni, milyen lehetőségek vannak? – kérdezi a bemutakozás után egy fiatal lány magyarul Gzira egyik sikátorában található apró büfében. Feleségemmel nyaraltam Máltán, ahol próbáltunk azonnal a helyiek között elvegyülni. Az Európai Unió egyik legnyitottabb gazdasága elsősorban a turizmusból él, kifejezetten nehéz volt turistamentes helyeket találni, de ha már találtunk egy ilyen környéket a legkevésbé számítottam arra, hogy magyarul szólítanak meg. Ááá, nem, nem a munka miatt vagyunk kint, mi csak nyaralunk – válaszoltam zavartan.
Tíz évvel ezelőtt ez a kérdés biztosan nem így hangzik el, ha egyáltalán. Emlékszem: ha össze is futottunk honfitársainkkal egy külföldi nyaralás során, azok az emberek is nyaraltak és legjobb esetben annyit kérdeztek, melyik városból jöttem és kinek fogok szurkolni az esti meccsen. Otthon aztán a munkahelyen mindenki mesélt valamit nyaralásáról, értetlenledéssel kevert gúnyos lenézéssel beszéltek a boszniai települések udvarán látott lepukkant, német rendszámtáblás D-matricás merdzsókról, ott voltak mindenhol, és a három millió jugoszlávról, akik Tito alatt mentek ki munkát vállalni Európába.
Ahogy 1956-ban a nevében „munkás-paraszt kormány” ellen a munkások és a parasztok keltek fel, ma a „magyar nép kormánya” alól, a magyar nép, a kevésbé képzett átlagember vonul ki külföldre. Ezeket az embereket feketén vagy sehogy nem alkalmazzák ma Magyarországon, nincs az a cég, amely kifizetné utánuk a járulékokat. Műkörmös, kozmetikus, autószerelő, bartender, pincér, szakács, kaszinódealer, rúdtáncos, matematikus, programozó, IT-s – csak így hirtelen azok a szakmák, amelyekben elhelyezkedtek a kivándorló magyarok, Máltán. Nem túlzás mondani: mindenhol magyarokkal találkoztunk, akik közül, tízből egy volt a turista. Ezeknek az embereknek a mindenapjait is a megélhetés és az állandó munkakeresés határozza meg.
Kifejezetten zavarban érzem magam hawaiingben, westernkalapban és fényképezőgéppel a kezemben, amikor egy másik magyar pár női tagja kicsattanó örömmel számol be: háromnegyed év után végre sikerült munkát találnia, műkörmösként dolozik majd. Általában igaz a szabály: a helyiek mindenben előnyt élveznek, kétszer annyi fizetést kapnak, egy külföldi ha irodai munkát szeretne megcsípni az angol és a máltai mellett jó ha olaszul is ért, beszél. Egy fiatal pár készségesen útbaigazít minket, melyik komppal lehet átmenni Valettára, de amúgy sietnek, mert nem akarják az egyébként kiszámíthatatlanul közlekedő helyi buszt lekéseni: nagybevásárlásra mennek a „Lidlibe”. Egy huszonegy éves pécsi lánnyal egy pastizzeriában találkozunk, állatorvosnak tanul, kiderült, hogy töredékéért, mintha itthon. Ráadásul a máltai tanárainak egy része egykor Magyarországon tanult, sokan értenek és beszélnek is magyarul. Megéri.
Kalandvágyból mentek ki pénzt keresni azok a fiatalok, akik öt-hat év múlva hazatérnek Magyarországra – jutnak eszembe Orbán Viktor 2012-ben a Fidelitas rendezvényén elmondott beszéde, miközben egy BAZ megyéből származó fiatal gyerekes anyuka történetét hallgatom, aki ruhákat vasal nagyüzemben egy helyi gyárban. Angolul nem beszél, egy szlovákiai magyar nő tanítja, cserébe vigyáz annak gyerekeire. Férje autószerelő, neki szerencséje volt, Máltán halott ember vagy, ha nincs autód, igaz, cserébe meg kell szokni a helyiek meglehetősen eltérő vezetési szokásait. Három Captain Morgan és néhány sör után is volán mögé ült egy helyi kísérőnk. Rákérdeztem, ugyan, itt mindenki úgy vezet, mintha részegek lennének. A fiatal nő mindenesetre boldog: van munkája és ha megtanul angolul, biztosan talál valami jobb állást is, reméli.
És akkor még nem beszéltünk a helyi környezet speciáis adottságairól és a kultúrsokkról, amely szintén sokaknál jó nagy levegővételt igényel. Igaz, ezt ellensúlyozhatja a máltai emberek általános kedvessége és becsületessége, nagyvonalúsága. Az otthoni közeg elviselhetetlen frusztrációi után sokszor ennyi is elég a kintmaradáshoz és az újrakezdéshez. Persze, nem mindenki ilyen szerencsés: néhány nap alatt két magyarországi család történetét ismertem meg, akik három hónap után feladták. Igaz, egyik esetben kiderült, angolul sem nagyon beszéltek, ráadásul mindenüket eladták Magyarországon, két gyerekkel, előre lezsírozott munka nélkül belevágni, meglehetősen kockázatos vállalkozásnak tűnt. Ők már azóta újra Magyarországon vannak. A másik házaspárnak pedig egyszerűen nem jött be Málta, ők továbbálltak, jelenleg Londonban élnek.
Korábban, ha magyar szót hallottál külföldön, jó eséllyel határon túli magyarokkal találkoztál, ma ez a trend teljesen megfordult, ma már magyarországiak sokasága próbál külföldön boldogulni. Ami biztosnak tűnik: nem kalandvágyból, hanem az alacsony magyarországi bérek, a kevés vagy egyáltalán nem létező munkalehetőség, az alacsony színvonalú, de drága képzés és a frusztrált-ideges otthoni légkör miatt. Mint ahogy egy dologban az összes kint dolgozó állított: ha rajtuk múlik, soha nem akarnak már hazajönni.
Egyébként fasza időnk volt, nem perzselt még annyira a nap, nagyokat ettünk és kirándultunk. Aztán egy hét után hazamentünk, Lengyelországon keresztül, Prágába. Magyarországon pedig a parasztromantika és a középkori bibliaórák világában felnő egy millió, kisportolt, fehér magyar, istenfélő focista meg jobbágy és csicska, akik majd jókedvre derítik öreg korában a Miniszterelnök Urat a Felcsúton megrendezett focimeccseken.
