Tendenciózus és demagóg sorozatindító poszt jelent meg a Mandiner blogon Magyarosítás - Kis szlovák Legendárium I. címmel, amely a szerzők szándéka szerint az úgynevezett szlovák legendákat vizsgálja meg és mutatja be a magyar olvasóközönségnek. A szerzők törekvése szép, mert senki nem tagadja, hogy a szlovák társadalomban mai napig működnek megcsontosodott elképzelések a magyarokról, de a Mandineren megjelent végeredmény meglehetősen lehangolóra sikeredett. Sajnálatos, hogy a fiatalabb történészek egy része továbbra sem képes múltjával szembenézni és tovább mosdatják a szerecsent, ami jó néhányszor már pofára ejtette a magyarokat történelmük során. Az általunk felháborodást kiváltó poszt a magyarosítás jelenségét erősen bagatelizálja, ártatlan jelenségről ír a szerzőpáros. Először is, nézzük meg a fogalmat közelebbről, miért fordulhat elő az a helyzet, hogy talán nincs olyan szlovák, aki ne ismerné ezt a szót.
A magyarosítás, mint történelmi fogalom, a dualista Uhorszkó kormányának és egyéb állami szerveinek intézkedéseinek és erőfeszítéseinek összessége, amely Uhorszkó nem magyar lakosságának elmagyarorsítását szolgálta a 19. század végétől az első világháború végéig. A folyamat végén, az utolsó magyar 1910-es népszámlálás szerint, Uhorszó 20 867 077 lakosából - Horvátországgal és Szlavóniával együtt - a magyar lakosság aránya mindössze 48,2%-ot tett ki. Uhorszkó hivatalos nyelve a 19 század hatvanas évtizedéig a latin nyelv volt, átmenetileg vált hivatalos nyelvvé a magyar 1844 és 1848 és a német 1848 és 1860 között. Ezt követően aztán kizárólag a magyar lett a hivatalos nyelv. Szlovák szempontból a magyarosítás fogalmába tartozik, többek között: a nem magyar nyelvű iskolák bezárása, az elemi népiskolákban a magyar nyelv bevezetése, a nemzetiségi szervezetek és egyesületek felszámolása és állami, magyarosító intézmények, például a Felvidéki Magyar Kulturális Egyesület (FEMKE) megalapítása, az 1868-as nemzetiségi törvény gyakorlaton kívül helyezése, a Matica slovenska betiltása, a csernovai mészárlás, és az 1907-es Apponyi-féle törvények. A magyarosítás fő oka az egyetlen politikai nemzet fikciója, amelyet különösen a Kiegyezés után hangoztattak a magyar politikusok. Uhorszkóban az 1880-as évektől a nemzetiségi iskolai hálózat összeomlott és emelkedni kezdett a magukat magyar etnikumhoz sorolók száma. A magyarosítás elsősorban a városokban fejtethette ki hatását, ezért elsősorban a németek és s zsidó származású emberek magyarosodtak el, tehát azok a nemzetiségek, akik többségükben a városokban éltek. Kisebb mértékben a szlovákok közt is kimutatható volt a magyarosítás hatása, de sokkal kevesebb eredménnyel járt a törekvés a románok és a szerbek között, akik vallásilag is különböztek a magyaroktól, és a határ túloldalán lévő anyaországuk is képes volt e kisebbségek nemzeti öntudatát erősíteni.
"Azzal mentegetik a szlovák politika asszimilációs törekvéseit, vagy magyarellenes megnyilvánulásait, hogy „rossz történelmi tapasztalataink vannak a magyarsággal”, és hogy a „szlovákiai magyarok tulajdonképpen mind asszimilált szlovákok”. - írják a szerzők. Hiba lenne túlságosan általánosítani, válasszuk szét a két állítást. Uhorszkóban létezett nemzetiségi elnyomás (národny tlak), ez valóban egy általánosan elterjedt toposz, de hogy a szlovákiai magyarok elmagyarosított szlovákok lennének, nos az távolról sem ilyen elterjedt, mint ahogy azt a szerzők sugallják. Itt csak bízni tudunk abban, hogy állításuk, miszerint - "különösen az utóbbi érv tartja magát nagyon makacsul a szlovák közvéleményben" - csupán tájékozatlanságból és kellő személyes tapasztalat hiányából fakad, bizonyára ők is tudják, hogy inkább csak a Slota-féle nacionalista körökben népszerű ez az elképzelés. Hacsak nem úgy gondolkodnak a szerzők, mint a magyar parlament elnöke, hogy minden szlovák politikusban létezik egy kis Slota, de akkor az már nem történetírás. Ami jóval elterjedtebb toposznak tartunk a szlovákok körében, az a magyarok ázsiai származása, hogy a magyar törzsek Ázsiából érkeztek.
"Tény, az 1867-től fejlődő magyar állam igen erős vonzerővel bírt a szlovák nemzetiségűek körében." - írják a szerzők. Nos, ez egy nagyon leegyszerűsített és általánosító, nacionalista világnézeten alapuló bullshit. Először is, az állam csak azok számára bírt vonzerővel, akik anyagi előnyökhöz juthattak létezéséből. A paraszt és a munkás számára - legyen az tót vagy magyar - de esetünkben hatványozottan érvényes az állítás a szlovák parasztokra, az állam egy absztrakt konceptum volt, amely elsősorban a szolgabíró, notárius, tanár, esetleg az alispán és a megyei választások idején megjelenő "politikusok" személyében testesült meg és ezek az emberek, túlnyomórészt többé vagy kevésbé beképzelt "úri" magyar nacionalisták voltak, akik a tótokat lekezelően és nem ritkán megvetéssel kezelték. Másodszor, ha az "állam vonzereje" nem azon alapszik, hogy az adott egyénnek direkt érdeke kötődne az adott állam létezéséhez, akkor ez ideológikus nevelés eredménye lehet - ez a kondíció viszont, egészen az első világháborúig nem volt elégségesen jelen, illetve nem hozta meg a gyümölcseit, ahhoz, hogy kijelentsük: itt valamiféle vonzalom létzett a szlovák nemzetiségűek - vagy akár a magyar nemzetiségűek - és a "magyar állam" között. Itt érdemes megjegyezni, hogy az például az 1900-as népszámlálás adataiból kiderült: a nem magyar lakosság több, mint negyven százaléka nemhogy nem beszél magyarul, de még csak nem is értett. Az 1879:XVIII tc. értelmében az általános iskolákban a hivatalos nyelv kötelező bevezetése ellenére 1900-ban 3343 nem magyar elemi iskolából 1340 iskolában magyar nyelvet egyáltalán nem vagy csak felethető eredményességgel tanítottak. Általában elmondható, hogy a magyar parasztság között is relatíve lassan terjedt a nacionalizmus, mint világnézet. A korabeli politikai, kulturális élet szereplői között különbséget kell tudni tenni. Attól, hogy valaki magyarul beszélt - pontosabban, valamelyik magyar tájszólással - még nem lehet automatikusan kijelenteni, hogy vonzódott a "magyar haza" iránt. Először ugyanis indoktrinálni kellett, bele kellett az illetőbe nevelni ezt a vonzalmat - úgy, mint például ahogy korábban a poszt szerzőibe is belenevelték.
"Magukat szlovák nemzeti vezetőknek gondoló értelmiségiek azáltal, hogy 1848/49-ben lepaktáltak Béccsel, csúfosan leszerepeltek a szlovákság körében, ami az intelligensebb szlovák rétegekben, elsősorban a nemességben és a polgárságban megerősítette a hungarus tudatott és elidegenítette a szlovák nemzeti eszmétől." - írják a szerzők és ez az állítás is sajnos egy hatalmas fabula. Egyszerűen nem igaz. Levéltári példák tucatjai állnak rendelkezésünkre, amely alapján bizonyítani tudjuk, hogy az uhorszkói, szlovákok lakta vidékeken semmilyen elidegenedés nem következett be. A terjedelemi okokból, hadd idézzünk csak egyet 1901-ből, a Nyitra megyei miavai járási főszolgabíró jelentéséből, amelyben a járási nemzetiségek általános állapotáról jelent a főispán felé: "A Cseh-Tót-Egység (Cesko-Slovensko Jednota) eszméjét illetőleg, mint a nemzetiségi érzületű tótság körében egyáltalában, úgy járásom tót nemzetiségénél is kétféle nézet uralkodik. Az egyik, a túlnyomó rész teljes sympáthiával csatlakozik a mozgalomhoz s levonja ez iránynak az összes következményeit s kiindulva abból, hogy a tót nyelv csupán egy idiomája a csehnek, helyesli a tót nyelv és irodalom elcsehesítését, mint az egység egyik föfeltételét. A másik, a kisebbik rész szintén a cseh-tót szövetség álláspontját vallja, kivánja a népfajok egyesülését, de ezen egyesülés federalisztikus jellegét akarja fenntartani alyképen, hogy a nemzeti egység mellett maradjon meg a két népfaj nyelvi és irodalmi különállása... Végeredményben tehát mindkét irány egyenlő következményekre, a cseh és tót népfajoknak közös, politikai egységgé való kapcsolására vezet...A magyar nemzeti állam szempontjából ezt nagyon veszélyesnek tartom...Végezetül azt ajánlom, hogy magyar katonai csapatok legyenek odavezényelve a környékre. Ez nagyon célravezeto és üdvös dolog lenne, ezért bármily nehézségek árán meg kellene kisérelni oda vezényeltetni magyar egyégeket, mert más szellem, más vér és más gondolkodás kering csakhamar az oly vidéken, a hol a magyar katonaság néhány évet eltölt!"
"Tagadhatatlan, hogy a dualizmus-kori Magyarország nemzetiségpolitikája verbális szinten a magyar szupremáciát hangoztatta, a szlovák nemzeti vezetőkkel szemben pedig gyakran az erős kéz politikáját érvényesítette, amely sajtóperekben, intézmények bezárásában és hatósági zaklatásokban nyilvánult meg. Természetesen léteztek „aktív” magyarosító intézkedések is. A magyar állam több olyan intézményt támogatott, amelyek célja az volt, hogy a magyar kultúrát a nem magyar-ajkú népesség körében terjessze. Ezek tevékenysége többnyire abban nyilvánult meg, hogy olvasóköröket, könyvtárakat létesítettek és egy adott papot, vagy tanítót ösztöndíjban részesítettek, ha magyarul prédikált, vagy ha..." - írják a szerzők, de itt is kijelenthetjük, hogy ez az állításuk is meglehetősen tendenciózus, mert elhallgatja az események negatív oldalát. Vagyis: nem csak a magyar nyelv terjesztése folytatódott nagy lendülettel, hanem a nem magyar nyelvek és kultúrák aktív korlátozása is illetve, hogy a mindennapi életben az állami és megyei adminisztráció tagjai hogyan basztatták a tótokat. A népszólásokról nem is beszélve. Itt most kiteszem a 18-as karikát és idézek néhány korabeli szólást Margalits-féle gyűjtés alapján: Búsul, mint tót a kurvaanyja után. Állj fel lószar, légy tóttá!, Fogadd be a tótot, kiver a házadból, Magyarnak korsó, németnek borsó, tótnak koporsó, Mit szuszogsz, mint tót a pinában, Nekiesett mint, tót a kurvaanyjának, Tót zefír (fing), Tótnak délig esze (délután részeg), Egyetek tótok, meghalt apátok, Elcsépelték (megverték), mint a tót búzát, Leesett az uborkafáról, mint tótok királya a fehér kancáról, Pénzibe van, mint tótnak a szappan (nem mosdik), stb. A lényeg, hogy az állami és megyei adminisztráció tagjai lenézték a tót parasztot - ugyanúgy ahogy a magyart is - mert paraszt volt és mert tót. Amikor magyarosításról, mint káros folyamatról beszélünk, figyelembe kell venni tehát a mindennapi gyakorlatot is, az apró tűszúrásokat és a tyúkszemrehágásokat - ahogy Tisza István jelentette ki egyszer és ahogy helyesen a blog szerzője is idézi - a lenézést és megaláztatást is.
"Ugyanakkor viszont gyakorlati szinten még a magyar történészek is elfeledkeznek olyan apróságokról, hogy miért fordították a dualizmus-kori Magyarországon szlovák nyelvre a törvényeket (ahogy azt bejegyzésünk illusztrációja is mutatja), vagy hogy miért pénzelt a magyar kormány szlovák újságokat." - érvelnek álságosan a poszt szerzői. Ezt a nagyon szép és nagyon önztlen cselekedet mindössze arról szólt, hogy az állami szervek e lefordított művek segítségével tudták folytatni kampányuk a korabeli szlovák nacionalisták ellen, és a budapesti kormányhoz közel álló újságokban próbálták meggyőzni az olvasókat, hogyan kell magyarul tanulni, beszélni, olvasni, álmodni, érezni. Nyilván megköszönték nekik. Persze, azért néha került hiba a gépezetbe itt is, hagy idézzek újra egy jelentést 1902-ből, amelyet Galgócz járás főszolgabírája küldött főispánjának: "....évi szubvenciót kérünk a kormánytól (ill. kéri a főispánt hogy kérjen a kormánytól) a „Galgócz és Vidéke“ nevű hetilapra, amely három nyelven jelenik meg. Úgy tűnik hogy ez az egyetlen trilingualis lap a vármegyében. A főszolgabiró szerint a lap a tót nyelvű mellékletével, amely a leghazafiasabb irányban van vezetve népies modorban, eredményesen munkálkodik azon, hogy a tót nép minden körülmények között igaz magyar hazafinak vallja magát. Ugyanakkor a kormány támogatásával kiadott tót lapok a mi vármegyénk területén kello missiót nem is teljesithetnek minthogy azok nyelvezete az észak és keletre fekvő vármegyék tót ajkú lakoságának a nyelvén vannak szerkesztve, a mely nyelvet a mi tótjaink meg sem értenek....“
Kapufa.
"Külön kategóriát képez a Lex Apponyi, amelyet csak az kritizálhat, aki nincs tisztában a mai szlovák gyakorlattal a nemzetiségi iskolákban. Ugyanis míg például Šrobár, Hlinka, vagy Šoltésová a „brutális magyarosítás” idején olyan népiskolákba járhattak, ahol egyáltalán nem tanították a magyar nyelvet - álítják a post szerzői, de sajnos ez sem állja meg a helyét. Uhorszkóban 1867-es Kiegyezést követően vezették be a kötelező népoktatást, majd azt ezt követő évtizedekben került sor a modern oktatási rendszer kiépítésére is. Az 1868-as nemzetiségi törvény úgy rendelkezett, hogy minden növendék anyanyelvén kapjon oktatást. Trefort Ágoston minisztersége alatt, 1879-ben született meg a törvénycikk a magyar nyelv kötelező tanításáról. A törvény 4. paragrafusában szerepelt a hirhedt kitétel, miszerint a magyar nyelv bevezetése valamennyi nyilvános népiskolában kötelező és bevezetését - amennyiben nincs megfelelő tanár - fokozatosan kell bevezetni: 1882 után csak azt a tanárt alkalmazhatták, aki letette magyar nyelvből a megfelelő vizsgákat. A már tanító tömegek esetében pedig négy évet adtak a magyar nyelv elsajátítására. Még ugyanebben az évben született meg az a törvény, hogy a nem magyar tannyelvű népiskolák tantervében a magyar beszéd tanítására heti kilenc óra, a magyar nyelv írás-, és olvasásra heti nyolc órát kell fordítani. 1900-ban, a postunk elején is közölt statisztikák lehangoló hatására belátóbb hangokat is lehetett hallani a magyarosítási folyamat méretét illetőn. Beksics Gusztáv, a korszak egyik neves személyisége ezt írta 1883-as kiadású Magyarság és magyarosítás című könyvében: "a megvívhatatlan pontokra ne pazaroljuk erőnket. Vagy tíz megye grammatikailag feladható, ha több, mint negyvenben a magyar nyelv fog uralkodni". A tortenelemportal.hu szerzőinek legdemagógabb állításával ellentétben, vajon az általuk felsorolt szlovák történelmi személyiségk honnan tanultak volna meg magyarul? Mert tudtak.
"Szintén a homályba vész egy olyan apróság is, hogy a mai irodalmi szlovák nyelvet a magyar belügyminisztérium egyik magas beosztású alkalmazottja kezdeményezésére kodifikálták, és az adott alkalmazott ehhez a munkához jelentős ösztöndíjban részesült, amit a miniszter személyesen jóváhagyott." - mutatnak rá a poszt szerzői, de tévesen, állításuk színtiszta tudatlanság. Czambel Samu nem kodifikálta az irodalmi nyelvet, hanem nyelvtörténeti munkákat írt, amelyekben - egyébként helyesen - azt bizonyította be elméletével, hogy a tót tájszólások, nyelvjárások nem a cseh nyelv dialektusai, hanem önálló nyelvcsoport. Ezért, és csakis ezért részesült az uhorszkói államtól anyagi támogatásban, mert tudományos munkásságát komoly politikai érvként is fel lehetett használni a "csehszlovakizmus" elleni harcban és propagandában és nem azért, mert a budapesti kormányzat olyan szívén viselte volna a kedves tót parasztság kultúrszintjének emelését. Az Uhorszkóban megfigyelt technika aztán folytatódott a Horthy Miklós-féle Magyar Királyságban és később - egy másik kikiáltott uralkodó politikai nemzet részéről - Csehszlovákiában is. Ajánlom a poszt szerzőinek, hogy olvassák el Szarka Lászlótól a Szlovák nemzeti fejlődés - magyar nemzeti politika és Tilkovszky Loránt a két világháború közti Magyarország nemzetiségi politikájáról szóló könyveit. A poszt szerzői mindenhol nacionalizmust vélnek felfedezni csak Magyarországon nem. Ez a tény önmagában arról árulkodik, hogy a poszt szerzői éppolyan nacionalisták akiket kritizálni próbálnak, ezért képtelenek belátni, hogy ugyanazok a jelenségek működtek és működnek a térség minden országában. "Az 1920 előtti Magyarország nem volt tökéletes. Nemzetiségpolitikája nem volt okos. A kor francia, brit, német, szerb vagy éppen román gyakorlatához képest azonban egyáltalán nem volt elnyomó" - írják az urak. A dotoho.blog.hu inkabb ugy fogalmazna, hogy a egyformán "elnyomó" rendszerek működtek a felsorolt országokban.
Az utolsó 100 komment: