“Minden egyes alkalommal, amikor valamivel előrukkol, úgy tűnik, hogy sziklaszilárdan meg van győződve saját igazáról. Még akkor is, ha mondjuk két órával azelőtt hasonló vehemenciával éppen a dolog ellenkezőjét állította.” – nyilatkozta 2010-ben Duray Miklós szlovákiai magyar politikus Vladimír Mečiarról, akit a szlovák politikai élet egyik legérdekesebb figurájának tartott. A Týždeň újságírójának kérdésére, hogy ez miért érdekes csak ennyit mondott az MKP stratégiai alelnöke: - “A többi politikusnál kaméleoni magatartást érzékelek, de nála mindig meggyőző a dolog.” 

A komancs és a náci örökség súlya

A kommunizmus és a nácizmus nem egy-egy ember műve volt. A rendszer filozófiai háttérrel, saját értékrendszerrel és valamiféle pszeudo-erkölccsel is rendelkezett és a diktátoroknak ezernyi hivatásos és önkéntes segítő munkatárs állt rendelkezésére, illetve milliós tömegek hittek a Vezérben, aki természetesen mindent a “nemzet”, a “haza” és a “dolgozó emberek” érdekében csinált. Feljegyezhettünk relatív pozitív változásokat is a diktatúrák története során, de a totális rendszer roppant magas és sokszor tragikus árat fizettetett ezért velünk. A kommunizmus és a nácizmus is elvette az emberek szabadságát, bebörtönzött, vagy végleg elhallgattatta emberek millióit, megsemmisítette a kultúrát, fellépett a művelődés, a szociális tevékenységek és az egyházak ellen is.

A két totalitárius rendszer között két nagy különbséget figyelhettünk meg. Az egyik, hogy a kommunisták, ellentétben a nácikkal, sokkal tovább voltak hatalmon, így uralmi technikájuk mélyebben áthatotta a társadalmakat. A másik hatalmas különbséget a diktatórikus rezsimek bukásának mikéntjében látjuk.  Európában 1945 tavaszától a második világháború végére emlékezünk. A hitleri nemzeti szocializmus felett aratott győzelem úgy fejeződött be, hogy a győztes hatalmak (Nyugat-)Németországban lerakták egy stabil, demokratikus politikai rendszer alapjait. A demokrácia-, és a jogállam kiépítésének és az európai stabilitásnak itt alapvető feltétele volt, hogy a nürnbergi perek során világosan megnevezték a náci rendszer bűneit és a rendszer fő felelőseit.

A kommunista rendszer, amely Európában 1989-1990-ben bukott meg, hasonlóan erőszakos és könyörtelen volt, mint a nácizmus. A rendszer bukása után, azonban térségünkben - Magyarországon és Szlovákiában is - az államigazgatásban, bíróságokon, gazdaságban, egyéb vezető funkciókban ottmaradtak a kommunista rendszer egykori vezetői és velük szoros ideológiai és egyéb összeköttetésben álló emberek. Ezek a személyek lassították a demokratikus átmenetet és alapvetően ellene voltak mindenféle politikai, gazdasági, társadalmi reformoknak, amely egy modern polgári demokrácia kiépítését segítette elő. A közép-európai gyenge demokráciák, hatalmas mértékű korrupciós ügyek, szociális különbségek, mind e tisztázatlan múlthoz vezetnek vissza.

A náci Németországgal egykor szövetséges Szlovákiában a társadalom szembenézett múltjával, és bár a mai napig is léteznek a Tiso-féle Szlovák Államnak követői, a szlovák társadalom demokratikus többsége egyértelműen elítéli ezt az időszakot. A független Szlovákia politikai életét erősen megfertőzte a kommunista örökség és az újjászülető nacionalizmus: ennek köszönhető megkésett NATO és EU tagságuk is. A polgári-liberális és kereszténydemokrata erők azonban képesek voltak megújulni és demokratikus koalícióban összefogva fejlődési pályára állították az országot. Napjainkban Szlovákia – bár továbbra is tengernyi rossz beidegződés és hagyomány húzza vissza – polgári demokráciát épít és az EU, a nyugati kultúra peremországának tekinthető Csehországgal együtt.

Magyarországon a Horthy-rendszerrel kapcsolatban hasonló szembenézés nem történt meg. Mind a mai napig, a társadalom - és a jelenlegi kormány - egy nagy része, erős nosztalgiával gondol e korszakra. Magyarországon – egy pillanatnyi tisztulás után – az elmúlt 20 évben, csak rossz válaszokat lehetett adni a szavazófülkében:  a választások során a választópolgár – érdemben – csak az egykori kommunisták és az újjászületett nacionalisták közül tudott választani. Erre predesztinálta a magyarokat ki nem beszélt múltjuk, történelmük, hiszen a társadalomban két igazán komoly, mai napig elfojtott tradíció létezik: a Horthy-, és a Kádár rendszer. Ennek következménye az is, hogy Magyarország az elmúlt évtizedben leszakadt a nyugat-európai a peremvidékről is.

A Focista és a Bokszoló

Vladimír Mečiar, a független Szlovákia első miniszterelnöke 1992 és 2002 között minden parlamenti választást megnyert. Politikai karrierjének hanyatlása 1998-ban kezdődött, amikor bár megnyerte a választást, végül az ellene összefogó, jobbközép, demokratikus koalíciónak sikerült kormányt alakítani. A boxolói múlttal is rendelkező politikusnak a karanténből 2002-ben sem sikerült kitörnie, nem sikerült kormányt alakítania. Bár 2006-ban pártja újból a kormánykoalíció tagja lett, miniszteri funkciót már nem kapott, megmaradt a párt keretein belül. Két éve, a 2010-es választásokon pártja kikerült a szlovák parlamentből, Iveta Radičova, a jobbközép kormány miniszterelnök-asszonya egy interjúban a "mečiarizmus" végső bukásáról beszélt. Mások szerint koránt sincs vége még e történetnek.

Szlovákiában a demokratikus reformok és a gazdaság szerkezeti átalakításának megakadályozása a baloldali-nacionalista HZDS-SNS-ZRS parlamaneti többség idején,Vladimír Mečiar vezetése alatt történt. Őt kívülről támogatta Robert Fico is, aki akkor a posztkommunista SDL színeiben politizált. Ebben az időben indult meg az állami vagyon legkorruptabb, legátláthatatlanabb, többmilliárdos, privatizációja. A törvényt úgy változtatták meg, hogy ezeket a műveleteket a nyilvánosság ellenőrzése nélkül is le lehessen folytatni és a privatizációban részt vevő embereket ne lehessen ellenőrizni. A populista és karizmatikus vezető, egykori kommunisták, besúgók és a korabeli, két világháború közötti, Tiso-féle Szlovák Államot csodáló nacionalisták segítségével hatékonyan dolgozta meg a választókat.

Mečiar több cikluson keresztül képes volt elhitetni a zemberekkel, hogy problémáikért kizárólag a rossz kapitalisták, az EU, az USA, a reformok, a csehek, a magyarok és Szlovákia más ellenségei a felelősek. Mečiar megadta a lehetséges orvosságot is a gondokra: elég hinni a Vezérben, aki minden elintéz az egyén különösebb felelősségvállalása és erőfeszítése nélkül. Ami azonban elegendő volt Szlovákiában és taps járt érte, külföldön simán pofonfarázogatásnak minősült, és játékáért már nem tapsot, hanem két demarsot kapott – egyet az EU-tól, egyet az USA-tól. A külföld arra figyelmeztette a szlovák miniszterelnököt, hogy túlzott hatalom összpontosul egy kézben. Mindkét demars esetében Mečiar sértetten reagált és eltorzította a valóságot. (Vö: Mégis volt demars)

Mečiar akkor azt állította, hogy szó sincs demarsról, tulajdonképpen csak egy komünikéről van szó, amely bizonyos félelmeket fogalmaz meg. (Vö: Pröhle cáfolta az amerikai elmarasztalást) Szlovákia akkor még nem volt EU tag, de Mečiar a szlovák tagság nem lehet kérdés, mivel "nekik szükségük van ránk, mivel geopolitikailag megkerülhetetlen ország vagyunk". Mečiar szerint minden strukturális reform és EU-s jogharmonizáció a kívánalmaknak megfelelően halad Szlovákiában. Az EU erre akkor úgy reagált, hogy Szlovákiában meg kell erősíteni a demokratikus intézményeket, garantálni kell a jogállam működését és a makrogazdasági számok terén is teljesíteni kell az előírásokat. Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász szerint ma Magyarország nem léphetne be az Európai Unióba.

Szlovákia ezen kívül nem teljesítette: a kisebbségi jogok terén előírt nemzetközi szabályozásokat, megsértette a média függetlenségét, beavatkozott annak működésébe, a kormány növelte befolyását a gazdaság magánszektorában, illetve a különböző szabályozásokkal korlátozták nemzetközi kereskedelmet. Az EU legnagyobb hangsúlyt az ország politikai és demokratikus stabilitására helyezte. Ezen kívül az EU sérelmezte és felrótta Szlovákiának, hogy folyamatosan erősíti politikai és gazdasági kapcsolatait a kelettel, elsősorban Oroszországgal. (Vö: Orbán külpolitikája aggasztó igazán) Szlovákia nem egyértelmű orientációját erősítette az a tény, hogy a kormánykoalícióban két párt is Szlovákia függetlensége mellett állt ki.

Mečiar személyisége is sok mindenben hasonlított Orbán Viktoréhoz. A hívei által a mai napig, mint a szlovák állam megalapítójaként számon tartott szlovák politikust karizmatikus, ellentétes megítélésű, de a hatalmi praktikákat mesterien űző és uraló személyiségnek tartják/tartották. Kormányzása idején bár igyekezett a demokratikus játékszabályokat betartani, annak mindig a határán járt és többször át is lépte azt. Ellenfelei felrótták neki, hogy a politikai közdelmek során gyakran bevetett nem hagyományos módszereket is bevetett és felhasználta az állami titkosszolgálatokat is. Vagyongyarapodására a média mai napig nem kapott pontos választ. Mečiar politikai riválisait mindig hatékonyan volt képes felhasználni és végül maga alá gyűrni.

Kiélezett politikai szituációkban volt képes igazán villogni: ebben segítette kitűnő emlékezete, kommunikációs képességei, elsősorban a gyors reagálás. Ellenfelei azonban nem felejtik el soha megemlíteni azt sem, hogy sokszor nem tiszta eszközökkel operált, manipulált és mesteri fokon alkalmazta a populista eszközöket, sőt repertoárjából nem hiányzott az újságírók fizikai megfélemlítése sem.

Az elhíresült búcsúzás, népdallal, a szlovák állami televízió képernyőjén, az 1998-as választási bukás évében - most HD-ben!

Mi jöhet Orbán után?                           

Magyarországon a kormány-közeli blogokban – Mandiner, Konzervatórium - sugallják, hogy Orbán még mindig jobb, mint a dinnyekoala, és egyébként is, nincs alternatíva, mert jön a Szörny! Ez egy hatalmas bullshit. Orbán gyakorlatilag már megbukott. És van választás is: össze kell gründolni egy piac-, és nyugat-barát, jobbközép polgári-liberális pártot, amely létezik Csehországban, Lengyelországban és a Tátra alatt is. Jó példa erre, mondjuk, Lengyelország: a Polgári Platform piacbarát programmal is tudott újrázni, míg sokat elárul Magyarországról, hogy a nacionalista-populista Jaroslaw Kaczynski így kommentálta választási vereségét: „eljön az a nap, amikor sikerül nekünk, és Varsó olyan lesz, mint Budapest”. A PiS legalább bevallja, a Fidesz letagadja az eszmei rokonságot, Lengyelország meg röhög a jelenkori Magyarországon.

Szlovákiában a demokratikus szavazók elsősorban nem azért féltek, mert bármikor visszatérhetett Mečiar, hanem azért, mert a következő demokratikus vezetésben nem tudatosult, hogy a politikai rendszerben az államigazgatásban, a médiában Mečiar egykori rezsimének hű kiszolgálói ültek. Magyarországi szavazó felkészül: ha Orbán nem is, de egy szofisztikáltabb változata bármikor visszakerülhet a hatalomba. Ez megtörtént Szlovákiában is, amikor a második Dzurinda kormány után Robert Fico került hatalomra. Nem meglepő módon "Hasáb" (Robert Fico egyik elterjedt gúnyneve - CSK) koalíciós társaknak Mečiar és Slota elvtársakat választotta, mert múltjuk, értékrendszerük és ideológiai orientációjuk, politikai stílusuk hozzájuk állt a legközelebb. Fico, a hatalom gyakorlása során  – hasonlóan Mečiarhoz – az egykori állami titkosszolgálat és egykori kommunista párt embereire támaszkodott.

Ez a váltás persze nem lesz könnyű. Szlovákiában és Magyarországon is sokan a politikát “úri huncutságnak” gondolják. Szlovákiában ez a mítosz a “Jánosík”-féle, Magyarországon a “nem engedünk a 48-ból”-féle “szabadságharcokban” jelenik ez meg. Szlovákiában is, Magyarországon is a “népvezér” hagyománya nagyon erős. Elég csak elmenni egy tátrai hegyvidéki, vagy egy dunántúli falu kocsmájába ezzel a jelenséggel biztosan találkoztok: szidnak és okolnak mindenkit és csendesen örülnek a másik kudarcának. Ezek az emberek mindig csak túlélni akartak valamit és nem önállóan cselekedni – ezért is jutnak el általában csak a kocsmáig. De néha a parlamentig is.

Korábban írtuk, Orbánnak van némi igazsága a nagytőke elleni szélmalomharcban – például a banklobbi elleni fellépés – csakhogy abban a posztunkban is jeleztük: ezen el lehet rugózni, de nem lényeges. Ez már csak a probléma következménye. A kutya ott van elásva, hogy a magyar, mint társadalom, elvesztette önkontrollját. Egyrészt ez történik az állampolgárok szintjén – az örökölt és fentebb kitárgyalt diktatórikus rendszerek mintái alapján – akik egyszerűen önként az állam jármába hajtják fejüket: a zemberek széleskörű szolgáltatást igényelnek, miközben minden módot megragadnak, hogy ezekért a szolgáltatásokért ne fizessenek.

Hasonló és talán rosszabb a helyzet az establishment szintjén, ahol jelenleg mindenféle racionalitás elpárolgott. A problémák megoldását a legfőbb Párt abban látja, hogy a szükséges lépéseket blokkolja és azt korrupcióval, egyéb praktikákkal helyettesíti. Ennek a játéknak a főszereplője a Nagyszájú, igaz, egyelőre nagyon úgy néz ki, nem fogja tovább élvezettel játszani szerepét. A fent említett kontrollvesztés az oka, hogy a kommentelők egy részénél a Nagyszájú a harcos gazdasági szabadsághős, míg a másik részének - köztük a dotoho.blognak is - egy olyan nagyszájúnak tűnik, aki sajátos módszereivel, csak egy sor kisebb problémát  - egyébként azt sem mindig jól - próbál megoldani a létező, nagyobb problémák helyett.

A jelenlegi magyarországi tragédia azt mutatja, hogy milyen hatalmas mértékben hagyott nyomot a társadalomban a két totalitárius rendszer. A kommunizmus és a nacionalizmus végleges bukása akkor jön el, ha a fejekből is eltűnik a kommunista, nacionalista gondolkodás és az államigazgatásból is végleg kikopnak az ilyen gondolkodású emberek. Amikor a választópolgárok önállóan kezdenek el gondolkodni és nem vak hittel követik a Vezért. Madeleine Albright, egykori amerikai külügyminiszter, 1997-ben, Mečiar Szlovákiáját úgy jellemezte, hogy fekete lyuk tátong Európa közepén. A helyzet úgy néz ki, hogy tizenöt évvel később, ezt a fekete lyukat újra kiásták Közép-Európában. Ezúttal egy kicsit délebbre. 

(A leadkép zseniális karikatúrája: Shooty, forrás: Sme)