Helyben vagyunk, Orbán ismét A Kilencven Éves Nagy Magyar Trauma jegyében politizált: a kormány egyik legnagyobb sikerének azt tartotta a II. Békemenet során tartott beszédében, hogy több százezer magyar „visszakapta” a magyar állampolgárságot.
Ez az esemény egyszerre aggasztó és reményt keltő: a legutolsó felvonuláson még legalább nyomaiban volt valami aktualitása a magyar miniszterelnök primitív Eu-ellenes rétorikájának, 2012. október 23-án kiderült: a király meztelen, nincs semmilyen mondanivalója a hívőknek, tulajdonképpen beszéde legerősebb és legszimbolikusabb részét az 1918-ban bekövetkezett területi dezintegráció okozta nemzeti sérelemre felépített, fideszmagyar identitás megerősítése jelentette, amelyben részben-egészben a Jobbik és MIÉP szavazók is jócskán beletartoznak. Kellenek a szavazatok.
Visszatért ugyanis régi ismerősünk, Lúzernagyi! A Kossuth téren, a balogvölgyi idős tanárnőt felhasználva, Orbán tovább tapasztgatta a hárító fideszmagyar identitás elmúlt két évben folyamatosan építgetett vázát, mindenhol csak kilógó drótokat láthattunk. Hirtelen kellett félredobnom a kólát és a chipset, a magam elé rántott műanyag vödröt sugárban hánytam tele. Azt mondja: a „Magyar Becsületrend” azoknak jár, akik a „magyarság oldalára” állnak. Azt mondja a másik: „üdvözletem hozom a felvidéki sorstársaimtól, akikkel együtt harcolunk igazunkért”.
No offense, Tamásovával semmi bajom, aki mostanában már egy magyarországi unatkozó nyugdíjas, ráadásul: közös bizniszben utaztunk – ő is tanárkodott – igaz, mások a módszereink. Rövid beszédéből kiderült, ő "magyarul tanított generációkat írni és olvasni": már csak azt nem értem, ezt hogyan lehetett egy állítólag elnyomó környezetben megtenni, Apponyi neve azért csak beugrott itt. Nálam, miután kényelmesen elhelyezkedtetek a díványon, ennyit hallhattok ma is: gyerekek, fogadjuk el a tényeket, meg nem történtté tenni Trianont úgy sem lehet már.
Van itt azonban néhány apróság, ami említésre méltó, vajon meddig tűri még a magyar társadalom a félázsiai Don Quijote ámokfutását? A „Magyar Becsületrend” alapítása csak egy újabb populista, semmirekellő lépés, amely a több évtized során kitüntetett Állami Díjazottak életművét alacsonyítja le. Ráadásul ezért a bullshitért országot váltani, hát nem tudom. Ragaszkodjunk a tényekhez: az 50 évig tanárként dolgozó Helena Tamasová a Pozsonyi Comenius Egyetem érme, és a Szlovák Köztársaság aranyplakettjének tulajdonosa, megbecsülte őt korábban a szülőföld is!
Még mielőtt valaki „magyarellenességgel” vádolna, gyorsan nézzük a szlovák oldal felelősségét is: Fico állampolgársági törvénye szintén nacionalista frusztráció végterméke, a szlovák belpolitikában, többek között, Hasáb úr (Hranol - Fico szlovák beceneve - csk) e törvénnyel nyerte el az évek óta fogyatkozó SNS-tábor szavazatait a választásokon, megmutatta: ki az úr a házban. Csakhogy: a nacionalista törvény az Orbán-kormány etnikai politizálásra adott gyors és hatékony válasz volt, amely ráadásul nemcsak a magyarországiakra vonatkozik, hiába próbálnak ebből Orbánék egy újabb nemzeti traumát építeni, ráadásul alig leplezett szlovákellenes kiszólásokkal.
A Fico törvénye életbe lépése, 2010 július 17. óta, 2012 január 20-ig összesen 206 szlovák állampolgár szerzett vagy cserélt (és nem "elvesztette" ahogy a magyar nemzeti tragédia legújabb narratívája mondja!), másik állampolgárságot, lássuk:
Csehország: 103
Németország: 24
Magyarország: 23
Ausztria: 22
Nagy-Britannia: 12
Egyesült Államok: 9
Hollandia: 6
Izland: 2
Franciaország, Kanada, Norvégia, Olaszország, Ukrajna: 1
Hát ennyi. A helyzet az, hogy szegény Tamás Aladárnének minden valószínűség szerint még a kommunizmusban nem kellett volna ezt a kellemetlen, országváltogatós tortúrát átélni, munkáját akkor is, most is elismerték. A demokratikus berendezkedés idején elszabaduló ká-európai nacionalista populizmus azonban egyelőre mindent visz, szegény George Carlin mester biztosan forogna a sírjában ha hallaná: Orbántól „Magyar Becsület Lófasz Rendje” kitüntetést kaphatsz, ha saját akaratodból állampolgárságot cseréltél. Ez már morális szuterén, semmi más. Tamásová így szólta el magát beszéde elején: „megköszönöm a kitüntetést, amit nem is tudom, miért kaptam”.
Mi sem.
Meglepőt mondok? A szlovák-magyar kapcsolatok régen nem jelentenek problémát. Nyerészkedni rajta viszont még mindig lehet.
fotó: Gasparec, pravda.sk
