A hülyeség nemzetfüggetlen állapot: miközben a második Fico-kormány módosítani kívánja azt az állampolgársági törvényt, amelyet 2010-ben ők fogadtak el, a magyar nacionalizmus végleg kanonizálta Lúzernagyit. Itt az idő, hogy a neonáci szlovmagyarok után, megírjam kritikám a nacionalista szlovmagyarokról is.
Kitartunk! – üvöltötték az éjszakába múltkori posztom antihősei, arra a kérdésemre, oszt mégis hogyan akartok harcolni „a szlovákok” ellen. Az ördög természetesen a részletekben lakozik, gyerekünknek csak és kizárólag ősmagyar név adható, de fontos alapállás, hogy nem beszélhetünk (sic!) a szlovákokkal, még munkahelyen sem, na jó, ha jó fej, akkor esetleg egy közös cigi ebédidőben elpattanhat. Ezek az emberek, a kassai Luník IX. lakóihoz hasonlóan élnek, csakhogy inverz szegregációban: önmagukat zárták szellemi gettóba, amikor kimondták, a városban nem is élnek szlovákok. Amikor emlékeztettem őket a statsztikára – 2011-ben több mint négyezer szlovákot számoltak meg a településen – ez volt a válasz: ezek csak újonnan beköltözők, nem számítanak. Értem.
Úgy ragad a magyarra a szlovák nyelv, mint a rüh! – ezt már nem zsidózó, neonáci alkalmi ismerőseink, hanem a Pro Probitate (Helytállásért!) díj legújabb tulajdonosa mondta, aki aminap átvehette Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől a Magyar Becsület Rend díjat is, de 1972-ben megkapta a csehszlovák államtól a Komenius díjat és a Szlovák Köztársaság kormánya 2001-ben aranyplakettel tüntette ki. Most azon nagyvonalúan lépjünk tovább, hogy csak a legtehetségesebbek tudnak olyan tenyérbe szarni, amely nemrég még kitüntette, de a legújabb különböző lófaszjóska díjak mutatják: a magyar nacionalista identitás-történetek még/újra a megszokott „magyar tragédiák” mentén képzelhetők csak el, ahonnan sajnos igazán nem nehéz eljutni a Szálasi-nótáig vagy egy kis jóízű zsidózásig, tótozásig.
Egy kis módszertan, nézzük meg röviden, hogyan működnek itt Közép-Európában is, az orosz és német nyelvterület közé eső, kis népek elbaszott nacionalizmusai. E narratívákat gyártó intézmények egyik legfontosabb célja, hogy úgynevezett hagyományőrző történetekkel olyan identitást hozzon létre, amely alapján kialakulhat egy idősíkokon átívelő, összetartozás-érzés, székely deszkások szevasztok, felvidéki falfirkászok szevasztok. Így kerülhetett egy elképzelt közösségbe Szent István jobbkeze, Gábor Áron rézágyúja, Pinte Attila bal lába és Ilonka néni becsülete. Ezért fogalmazunk úgy, hogy egész jó idő volt, amikor ezer éve bejöttünk a Kárpát-medencébe, vagy a németek csak a Hitler speed miatt vertek meg minket az 54-es berni döntőben. Elmúltál ezer éves? Vagy az Aranycsapat tagja vagy? Ugyanmár, mégis, érted: mi, magyarok.
A nacionalista narratívák másik fontos feladata az elképzelt közösség határainak kijelölése, amely ebben a régióban okozott már konfliktusokat és a mai napig ez a határkijelölés okozza a szlovák-magyar konfliktusok legtöbbjét is. Figyeljük meg, hogyan fogalmazza meg az egymásnak szembefeszülő szlovák és magyar nacionalista narratíva Lúzernagyi esetét. A szlovák esetben a szöveg így hangzik: "ez az a nagymama, akit elvettek tőlünk a magyarok". A magyar kontextusban ugyanez a történet: "Tamás Aladárnét megfosztották állampolgárságától", "Száz évesen sem alkuszik Tamás Aladérné", "az Eu szégyene Tamás Aladárné meghurcolása". Látható: mindkét esetben valamilyen veszteségről, tragédiáról szólnak a hírek, nem kétséges az ellenség személye sem. Van, aki még Karim Guédénél is rosszabbul járt, sugallja rasszista felhanggal egy szélsőjobb portál Boldoghy Olivér esetét: „a tótok kitoloncolják a magyarokat a felvidékről”, majd egy 46-os kitelepítést ábrázoló kép alá az esetet lazán történelmi kontextusba helyezik: „1946 után újra etnikai tisztogatás a Felvidéken”. Az MTI szerint Tamás Anikó halála és a szlovák állampolgárság lecserélése - bocsánat, ahogy a „semleges” hírügynökség fogalmazott - „megfosztása” között okozati összefüggés található. Olivér, veled minden rendben? Kezdünk aggódni.
A nacionalista technika eszköztárában nem kevésbé fontos egy adott konkrét személy tipizálása, amely során van, aki egy személyben jelenti a nemzeti önrendelkezésért harcoló hőst, egy személyben jeleníti meg a „nemzetet”. A hős neve mellé kerülő jelzők annak fényében változhatnak, hogy a szerző éppen az elnyomók vagy az áldozatok nevében fogalmazza meg gondolatait. Kedvenc példám: „Ilonka Néni mára fogalom lett. Élete, sorsa páratlan módon példázza örökölt és vállalt közössége, a szlovákiai magyarság sorsát. Élete a 20-21. századi magyar sors egyedülálló lenyomata! Amikor Őt köszöntjük, Vele együtt a közösségre is gondolunk.” Könnycsepp kicsordul, zseniális.
Ezek a speciális technikák mind hozzájárulnak, hogy a (szlovákiai) magyar ember egy hétköznapi időn túli, kimerevített áldozati szerepbe kerüljön, és közeli történelmét is tragikus események sorozataként élje meg: október végén levetítették az idős hölgyről készült dokumentumfilmet a királyi tévén is, amelyet ezzel a szöveggel vezettek fel: „Ismerjék meg Tamás Ilonka nénit, aki „református magyar, s haláláig az is marad”... Pedig üldöztetésből igencsak kijárt az idős, megtört asszonynak. Rimaszombat mellett született, tanítónak szegődött, reszlovakizációra kényszerítették, üldözték magyarsága miatt. Összesen hat államalakulat állampolgára volt, majd – miután felvette a magyar állampolgárságot újra – megfosztották őt a szlováktól. Tamás Ilonka néni 99 évesen lett hontalan, a saját szülőföldjén.”
Természetesen nem azt állítom, hogy ne vegyünk tudomást ezekről a történelmi eseményekről, hanem azt, hogy tudatosítsuk: ez egy mesterségesen létrehozott gondolati séma, amely kizárja, hogy szembenézzünk történelmünk erkölcsileg megkérdőjelezhető eseményeivel. Másrészt, sokan vannak olyanok, akiknek ez a gondolkodás egyszerűen nem szimpatikus, nem akar „felvidéki magyar” lenni. A hivatalos nemzetpolitika tömegeket rekeszt ki a „nemzet” fogalmából, olyanokat, akik számára a hazaszeretet nem azt jelenti, hogy „kitartunk” és „helytállunk”. Ebben az elképzelt világban rengeteg démonnal kell megküzdeni, szorul ökölbe a kéz, dagad a nyakon az ér, az indulat fokát a paraméter mindig megméri, itt elolvashatjátok.
Az erősödő dél-szlovákiai nacionalizmus szorosan összefügghet a határon túli magyarok és a magyarországi magyarok megváltozott kapcsolatával. Budapest visszatért a két világháború közötti gyakorlathoz, infantilis módon meg akarja mondani ki az „igazi magyar” – lásd Ilonka néni ikonná avatása – és kézi vezérléssel irányítaná a hozzá lojális embereit. A hivatalos politika ezzel degradálta a határon túli magyar közösségeket is, hol vannak már azok az idők, amikor egy-egy határon túli szellemi műhely meglátogatása látogatása komoly értelmiségi eseménynek számított, amikor megvitathattuk közös ügyeinket, sokszor magánpénzből finanszírozva ezeket az eseményeket, amelyek nem a hivatalos nagy magyar tragédiák mentén szerveződtek. Viktor, Felvidék veled van! – jelenleg ennyi maradt, hát egy lófaszt.
Realitásérzékét vesztett magyar nacionalisták ellentmondásos megítélésű holtakkal - Horthy vagy gróf Esterházy, Nyírő - kötnek újra szövetséget, gyártanak szobrokat, emléktáblákat, telerakják velük a közösség emlékezés-tereit, tessék, itt van már nekünk Lúzernagyi is, amely folyamatosan rontja és megosztja nemcsak a magyarországi társadalmat, de a határon túli magyar közösségeket, illetve a magyar állam és szomszédjai kapcsolatát is. Ráadásul ezt a luxust már csak azért sem engedhetnénk meg magunknak, mert eleve kevés az olyan kommunikációs csatorna és személyiség, aki érdemben szót tud érteni a szomszéd nemzet tagjával. Így viszont jó időre lemondhatunk a szomszédokkal létesített egyenrangú partnerségről, amely reményt jelenthetne az aktuálpolitikai törésvonalak feletti együttműködésre vagy a (szlovákiai) magyar identitás pozitív, traumák nélküli megélésére.
Remek dolog a demokrácia, jobbat még nem találtak fel, de használata csak embereknek ajánlott. Ezekben a gazdasági nehézségekkel fűszerezett, zűrzavaros időkben nehéz bárkinek is megmaradni a gáton, de sikerülhet, ha mentálisan egészséges, frusztrációktól mentes és nem lelki sérült. Egy politikus nem csinálhat olyan politikát, amely kényszerhelyzetbe hozza a választópolgárt – lásd: magánnyugdíj pénztárak, kettős állampolgárság – vagy olyan választások elé állítják, amely csak terheli. Halkan jegyzem meg: egy határon túli magyar, ha át akart jönni Magyarországra, megtehette. Dolgozhatott, letelepedhetett, közben beléptünk az Európai Unióba, hallo. Nacionalisták mindenhol akadnak, a hülyeség nemzetfüggetlen állapot, egy biztos: ezt a balhét mi kezdtük, magyarok.
De, hogy pont egy nacionalistának kellene elmagyaráznom, hogy az adjonazistenre mindig érkezése vagyon a fogadjistennek is?