Döbbenetes erejű videó-felvétel: a kelet-ukrajnai frissen felszabadított Severodonyeck városában a helyi ukrosz (orosz etnikumú, de ukrán nemzettudatú) emberek tapsolva és könnyezve, orosz nyelven ("Szpaszyba!") köszönik meg városuk felszabadítását a szeparatista orosz terror alól a Kijevből és a nyugat-ukrán területekről érkező, jó eséllyel ukrán etnikumú katonáknak.

A felvétel üzenetéből az sem von le semmit, hogy a maláj gép roncsai melletti településen két napja meg helyi ukroszok Porosenko ellen tüntettek, ilyen ez a szólásszabadság.

Bár még a harcok nem értek véget, Putyin katonáinak - és remélhetően szövetségeseinek - napja meg vannak számolva, ez nem lehet kérdés. De vajon a harcok várható megszűnésével párhuzamosan következhet-e fordulat Európában, véget ér-e az etnikai alapú politizálás előretörése? Megtorpannak-e a kelet-európai nacionalista pártok, most, hogy legfőbb támaszuk, szövetségesük és anyagi forrásuk kimagyarázhatatlan morális csapárt szenvedett?

A nemzetállamoknak vége!

Ez az egy dolog mára azonban kétségkívül biztos. Gyarmatként, kolóniaként nézett Hungária régi etnikai magyar politikai elitje a nemzetiségekre és ebből a gondolkodásból jutott erősen a mai napig mindenfelé. De nem kevésbé nézett más szemmel, a nemzetállamot építő egykori csehszlovák politikai elit a németekre, a magyarokra vagy éppen Kárpátaljára. A példákat sokáig lehetne sorolni, a kommentelők tán meg is teszik.

És erre jó ha a jelenlegi ukrán elit is emlékezni fog. Történelmietlen módon felsóhajthatnánk: bárcsak ezt felfogták volna már a Monarchia magyar vagy Csehszlovákia két vezető nemzetének politikusai! Szomorúan teszem hozzá: Ferdinánd, a szlovákok reménye alatti posztomban a kommentek egy jó része drámai mementóként üzeni az utókornak, sokan még 2014-ben sem értették meg, hogy Ausztria-Hungáriát a föderalizmus talán megmenthette volna.

Most, hogy úgy tűnik, az úgynevezett Donyecki Köztársaság napjai és szeparatista harcosainak napjai megszámláltatnak és lehetőség nyílhat a Krím visszaszerzésére is, helyreállítva ezzel az egységes Ukrajna területi szuverenitását, amelyet még az 1994-es budapesti memorandumban garantált számára, többek között Oroszország és az USA, az atomfegyverekről való lemondásáért cserébe, itt az idő beszélni az euroatlanti révbe érő új Ukrajna és az EU kapcsolatáról, hova is igyekszik csatlakozni ez a hatalmas kelet-európai ország, miért fontos, hogy továbbvigyék a videón átjött hangulatot?

Itt az ideje Ukrajna népének tudatosítani: egy olyan Európához szeretne tartozni, amely egy külső szemlélő számára már csak egy 19. századi, százötven-kétszáz éves szokásjog alapján vagy egyes esetekben még korábban létrejött, központosított államok 20. századi gyűjtőhelyének látszik.

Az ún. "nemzetállam" fogalma ma már pusztán csak egy nacionalista illúzió - amelyet néha erősen megmozgat, igénybe vesz mondjuk egy hónapra, a globalizált kapitalizmus a FIFA által szervezett úgynevezett "labdarúgó világbajnokság" elnevezésű gazdasági projektje - hiszen e a központosított országok területi, társadalmi vagy kulturális jellemzői sok esetben egyáltalán nem felelnek meg a nemzeti államok elképzelt vonalainak.

Példa lehet erre a Nagy-Britanniában vagy Spanyolországban megfogalmazódott autonómia törekvések - a magyar példát nem hoznám ide, hiszen az nem valós lokális érdekeket fogalmaz meg, hanem a budapesti kormány hatalmi arroganciáját és belpolitikai érdekeit - amelyekre azonban nemzetállami szinten, nincs akarat. De említhetném az elképesztő irányú és mennyiségű migrációs változásokat is keletről nyugatra, délről északra. Stb.

A centrális erőtér, a NER és az euroszkeptikusok kudarca

Az összes euroszkeptikus pártnak és szavazóinak azonban egy dolgot látni kell: itt Kelet-Európában - csak, hogy maradjunk a házunk táján - semmiféle gazdasági csoda nem következett be. Ha végig nézünk a Baltikumtól a Visegrádiakon át a Balkánig azt látjuk, hogy egész egyszerűen hányingert keltően szégyenletes, ahogy a helyi államhatalmacskák viselkednek.

Azok a magyarországi dumák, hogy a vörös és barna diktatúrák kettős tanulságaira alapozva itt majd a nemzeti erőtér és az unortodoxia felépít egy példamutató, új európai államot, amely aztán a többieket is inspirálja, lássuk be, nem sikerülhet. Egy ilyen helyzetben extraadók kivetésével "szabadságharcot vívni" a "nemzeti szuverenitásért" csak a ma világ természetes működésének totális félreértésére ad példát.

Láthatjuk: az euroszkeptikusok olyan ikonjaiat, mint Václav Klaust ma már lassan bolondokházába zárják, a durva az, hogy ugyanazt mondja, mint Orbán Viktor. Ez Csehországban egy 2-3 %-os parlamenten kívüli pártra lett elegendő. Klausnak, Orbánnak és a többi alávaló euroszkeptikusoknak egyet ne bocsáthatunk meg soha: ők hozták nyakunkra a szélsőjobboldaliakat, az oroszbarát aktivistákat, az ezoterikus demokrácia támogatóit, azokat, akik évtizedekig hallgatták elbizonytalanító beszédeiket.

Hallo, ká-európaiak!

Senkinek Európában nincs szüksége jobban egy kis föderalizmusra, mint nekünk!  Ezt az adást fognia kell Ukrajnának is, ha ide készül. A 19. századi etnikai és nyelvi alapokra épülő nemzetállamok megváltoznak, új alapokra és politikai intézményekre van szükségünk. Az egész tök egyszerű. A származáson és vallási hiten alapuló egyszerű identitáshoz több tucat másik identitás is kialakul ma már egy emberben, ezek közül az egyik legerősebb az európai identitás. Épp most triumpfált a brazíliai Vb-n, emlékszel rá? Napjainkban e civilizációs alapunk sokkal hatékonyabb eszköz a világ dolgainak és egyre összetettebb jelenségeinek megértésére, mint bármi más.

A nemzeti elem és bullshittelés ma már csak a nemzeti parlamentek politikai küzdőterén jelenik meg, mint világmagyarázat. Legfrissebb kedvencem: "Mi. magyarok bármire képesek vagyunk" és a magyarság „a saját útján járása". (Rétvári). De a nemzeti parlamentek és beszédek a globalizált világban erőlenek és elnyomottak, a saját úton járásról pedig csak annyit, hogy egy olyan ambíciózus világgazdasági tervet, mint az USA és az Eu közötti szabadkereskedelmi övezet kialakításáról szóló tárgyalásokat az unió vezeti.

A nemzet parlamenteknek nincs ma már megfelelő mennyiségű szakértői bázisa és hiányzik lokális szinten egy komplexebb világlátás is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nemzeti intézmények és keret értelmét veszítené, csupán annyit, hogy egy romantikus nemzeti szabadságharc horizontján túl már nem fog látni semmit, nem képes azon túl gondolkodni.

Könnyű elvárni Ukrajnától most, hogy gondolkodjon azonnal föderatívan, amikor mi, kelet-európaiak nagy többsége sem vagyunk képesek így gondolkodni. És persze jó látni, amikor ukránok és oroszok kilépve a nacionalista keretből, európaiként kezdenek gondolkodni, nem kérnek a putyini etnikai alapú, központosító politikából. 

Ne féljetek a föderalizmustól!

Akik Ukrajnát föderális államnak látnák, de ők maguk félnek Európa föderalizmustól, jó ha tudatosítják: az EU számos területen már régen úgy működik mint egy állam. Akik félnek a föderalizmustól, jó ha visszanéznek 1990-ig és megvizsgálhatnák magukat, milyen dicstelen szerepet játszottak és elismerhetnék, itt bizony semmilyen győzelmet nem arattak.

Az európai föderalizmus a következő lépés. Ukrajnával együtt. Nekünk, humanista gondolkodású liberálisoknak pedig meg kell harcolni egy olyan projektért, amely kulturálisan és a intellektuálisan már létezik a kora középkortól is. Ha ezt nem tesszük meg és megijedünk a szélsőjobboldaltól és a jobboldali populistáktól, a közvélemény visszavonulásnak fogja értékelni vagy egyéb esetben kármentő visszavonulásnak.

Tessék, itt van a vízió! Ha eddig panaszkodtunk volna, hogy az EU nem képes tömegeket megszólítani, Ukrajna most ezt megcáfolja, ahol több százan adták életüket a sárga csillagos, kék alapú zászlóért. Az európai föderalizmus lehet pontosan az a gondolat, amely a 21. század elején újra prófétákat faraghat a politikusokból és hősöket a nép egyszerű fiaiból!